Amikor a párommal ültünk a moziban, vártuk, hogy kezdődjön a film (bocsássátok meg nekem, de már nem emlékszem épp melyik), lepergett a szokásos trailerdömpingben a Nap nap után előzetesen is. Jó pár hete volt már, de még mindig emlékszem, ahogy összenéztünk: az ő arcán egy hatalmas mosoly jelent meg, amire én egy méretes szájhúzással válaszoltam.
Persze abban a pillanatban eldöntetett: ezt a filmet bizony meg fogjuk nézni, ebbe nem igazán van beleszólásom.
Bár rengeteget olvasok, valahogy nem volt szerencsém David Levithan hat évvel ezelőtt megjelent -azóta már világsikert világsikerre halmozó- regényéhez, de a kritikák és az olvasók oda meg vissza vannak érte, bizonyára nem véletlenül.
Az azonban borítékolható volt, hogy egy young adult sztori, ami könyv formájában ekkora durranás, az nem fogja megúszni az adaptálást, az elmúlt évtizedben ez szinte egyik hasonszőrű műnek sem sikerült.
Félre ne értsetek, jómagam romantikus lélek vagyok, de egy kicsit félve ültem be a filmre. Egyszerűen nehezen elképzelhető, hogy ez a sztori működhet a vásznon anélkül, hogy rob schneider-i bugyutaságba ne fulladna végül.
Nos, örömmel jelenthetem be, hogy de, működik. A Nap nap után az utóbbi időszak egyik legjobb randifilmje, viszont se több, se kevesebb annál.
Ez persze egyrészt örömteli -hisz sokkal rosszabbra számítottam-, másrészt egy picit szomorú, mert ha már az ember (néző) vérszemet kap, akkor felsejlik benne hogy oké, de ebből akár sokkal többet is ki lehetett volna hozni.
Főszereplőnk, a 16 éves Rhiannon egy olyan…ööö… személybe szeret bele, aki minden nap más testben ébred. Szóval egy lélekbe szeret bele. Elméletileg.
Ennyi a sztori lényege és azt hiszem ebből sokan már sejtitek is, hogy a gond.
Mert egyfelől a film tényleg szép, hangulatos, a miliő magával ragadó, a(z ártatlan) tiniszerelemnél pedig nincs is szebb a világon – ezeket a Nap nap után jól közvetíti.
Abban a pillanatban azonban amikor felnőtt lelkünk egy picit mélyebbre ásna és komolyabb kérdéseket kezdene el feszegetni, hoppon maradunk. Mert ez az alaptörténet magában hordozza a feltétel nélküli elfogadás, a nem számít a nem, a rassz, mindenki egyforma, s mégis mindenki különböző, belső értékek mindenek felett álló fontosságát és a lista még korántsem teljes.
Ezek a -tiniszerelem témakörén túlmutató- kérdések azonban már túl nagy falatnak bizonyulnak a filmnek. Néha, érintőlegesen bele-bele kóstolunk egybe, de aztán villámgyorsan visszazökkenünk a 16 éves problémákhoz.
Hogy ez akkora baj-e? Magam sem tudom. Mint ahogy írtam is, randifilmnek a maga ártatlan bájával szinte tökéletes. A kulcs, hogy ennél többet egyáltalán ne várjunk tőle.
Az meg, hogy látom benne a kihagyott hatalmas ziccert, az az én problémám.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!