Bevallom, nem vagyok egy nagy Beatles fan. Az én fiatalságomból ők valahogy kimaradtak, ettől függetlenül persze ők voltak az egyik legnagyobbak.
A Queen-t csipázom, imádtam is a Bohém rapszódiát, Eltont is bírom, aztán a Rocketman-t alig bírtam végigülni, szóval nem volt kérdés, hogy előítéletektől mentesen adok egy jó nagy esélyt a Yesterday-nek, pláne, hogy Danny Boyle rendezte és pláne pláne, hogy már az előzetessel megvett az egész, mert hát nem csak zene, de még egy kis misztikum is belefért.
Főhősünk Jack Malik (Himesh Patel) mindene a zene. Egyszálgitárral járja a kocsmákat és a kisebb fesztiválokat, a siker azonban messzire elkerüli, még úgy is, hogy neki van a legjobb menedzsere a világon. Ellie (Lily James) ugyanis mindenben Malik mellett áll, lelkesedése egy pillanatig sem hagy alább, nem úgy, mint Jack-nél, aki a sokadik kudarc után úgy dönt: itt a vége.
El kell fogadnia, hogy ő nem zenésznek született, főleg nem igazán sikeres zenésznek és kell valamit kezdenie az életével.
Éjszaka hazafelé tartva azonban egy világméretű áramszünet következik be és minden sötétségbe borul jó pár másodpercre. Főhősünket pedig – aki bicajozva halad a sötét utcán – elüti egy busz. Szerencsésen túléli a balesetet, mindössze pár fogát hagyja a helyszínen, azt is csak azért, hogy a barátainak majd legyen min nevetniük. Aztán amikor összeül a társaság és bánatában Jack elkezd Beatles-t játszani, eleinte azt hiszi, hogy a többiek csak ugratják, amikor nem ismerik fel a dalt és fogalmuk sincs arról, hogy mi az a Beatles, de nagyon gyorsan leesik neki a tantusz: valami történt.
Abban az áramszünetben nem csak a metszőfogai vesztek oda, de a Beatles is. Minden egyes számukkal együtt. Aztán ahogy telik az idő, főhősünk rádöbben, hogy nem csak Lennon-ék tűntek el az univerzumból, hanem még nagyon sok más is, úgyhogy úgy dönt a kezébe veszi a sorsát és ha már jó pár dalt kívülről fúj, akkor megalkotja a világ legmenőbb albumát a legjobb számokkal.
A siker pedig nem várat magára: Jack Malik rövid idő alatt a legsikeresebb zenésszé válik, akinek Ed Sheeran nyit ajtót, a kérdés persze az, hogy tud-e tökéletes boldogságot adni a más tollával való ékeskedés, erre pedig Boyle nagyon szép választ ad nekünk.
Azt hiszem akik majd nem szeretik közületek a Yesterday-t, azok pont azért nem fogják, amiért én igen: mégpedig azért, mert ez egy ízig-vérig mese. Nem vár rátok hatalmas fordulat, nincs öldöklő dráma, Boyle fogott egy kisembert – és ezt Patel hiba nélkül hozza -, vitt az egészbe egy kis szerelmet, és hagyta, hogy a kisember magától rádöbbenjen: a boldog élethez nem rengeteg pénz és óriási sikerek kellenek, hanem kiegyensúlyozottság, őszinteség, és az, hogy olyanok vegyenek körül, akik igazán szeretnek.
Ha ez most egy kicsit nyálasan hangzott, akkor ne ijedjetek meg: a Yesterday abszolúte giccsmentes, fiatalkorom filmjeit idéző történet, amiben mindenki megkapja azt, ami jár neki.
Talán nem hagy mély nyomot, sőt, azt hiszem túlságosan újranézni se akarnám – legalábbis a közeljövőben biztosan nem -, de egy kerek egész filmélményt ad, aranyos zenékkel, egy zseniális Ed Sherannel, és egy nagyon cuki párossal. Erre pedig fűszerként jönnek a kikacsintások (az öreg John meglátogatása az egyik legmenőbb pillanata a filmnek) és az, hogy Boyle folyamatosan és kellő mértékben adagolja a humort.
Szóval tulajdonképpen nem nagyon tudnék belekötni a Yesterday-be, még akkor se ha bele akarnék, de nem is akarok. Nem az év filmje, és nem is akar az lenni. Viszont amit vállal, azt hiba nélkül hozza és őszintén mondom, én remekül szórakoztam.
A Yesterday-t így bátran ajánlom mindenkinek, aki egy szívmelengető mesére vágyna, vagy épp Beatles rajongó – nem fogtok csalódni.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!