Egy régi klasszikust rebootolni mindig embert próbáló feladat, amibe nagyon könnyen bele lehet bukni. Vagy az új játékosoknak nem jön be az oldschool recept, vagy a rajongók húzzák a szájukat, hogy az eredeti jobb volt. Mindez viszont nem szegte a kedvét a svéd MachineGamesnek, akik nem kisebb feladatra jelentkeztek, minthogy feltámasztják az FPS-ek ősapját, a Wolfensteint.




A Wolfenstein 3D annak idején 1992-ben komolyan hozzájárult az FPS műfaj megszületéséhez és elterjedéséhez, és a 2001-es Return to Castle Wolfenstein is nagy sikert aratott mind a kritikusok, mind a rajongók körében. Aztán jött a 2009-es középszerű, simán csak Wolfensteinre keresztelt reboot, és a szerény eladások után az Activision pihenni küldte az IP-t.

Nagyon úgy nézett ki, hogy jó ideig nem bújhatunk újra B.J. Blazkowicz bőrébe, de jött a Bethesda, felvásárolta a jogokat, és odaadta a sorozatot a svéd MachineGamesnek, hogy indítsák újra azt, ezúttal, ha lehet, jól.

Valami nem az igazi

A New Order története ugyanúgy a második világháborúban kezdődik, mint az összes eddigi Wolfenstein játéké, ez azonban egy kicsit más. Először is 1946-ot írunk, másodszor pedig a nácik elég durván nyerésre állnak. A német hadigépezet megállíthatatlanul tör előre, óriásrobotokkal és genetikailag átalakított szuperkatonákkal megtámogatva, a szövetségesek pedig folyamatosan hátrálni kényszerülnek.

Ez az egész helyzet egyetlen embernek, Wilhelm „Deathshead” Strasse tábornoknak köszönhető, aki őrült, de zseniális találmányaival juttatta hatalmas technikai fölényhez a Harmadik Birodalmat.

Rögtön a legelső küldetésünk egy kétségbeesett merénylet, mely során őt kéne eliminálnunk, azonban számításainkba hiba csúszik, Blazkowicz pedig némi srapnellel a fejében a tenger mélyére süllyed.
Innentől kicsit felpörögnek az események, hiszen főhősünk kómába süllyed, és egy lengyel elmegyógyintézetben vegetál egészen 1960-ig, amikor is a nácik megpróbálják felszámolni a létesítményt. Onnantól kezdve pedig, hogy B.J. újra ura a testének, nincs megállás, addig tör előre, míg be nem fejezi a saját személyes háborúját, és ki nem végzi Wilhelm „Deathshead” Strasse tábornokot.

A feladatát csak egy kicsit nehezíti meg a tény, hogy 1960-ra az egész világ a Harmadik Birodalom fennhatósága alá került.

Szép, új világ

Azt hiszem, az már a történet rövid leírásából is kiderült, hogy a fejlesztők nem érték be a valóság, helyette egy teljes alternatív történelmet kreáltak. Az alapfelállás, miszerint a nácik nyerik a második világháborút, még elég sablonosnak mondható, a svédek azonban olyan szinten eltalálták a háttérvilág atmoszféráját, hogy fel se merül bennünk, hogy mi ezt már láttuk tucatnyiszor.

Azt hiszem, ha valakinek volt szerencséje a játékhoz kiadott trailerekhez, tudja, miről beszélek. Az én személyes kedvencem a focimeccset volt, melyen a kiállítás után a bíró ott helyben a pályán fejbe is lőtte a vétkező játékost.

Abban a pár másodperces jelenetben tökéletesen benne volt ennek az alternatív történelemnek az abszurd, néhol már morbid, de mindenképp kegyetlen jövőképe.
És szerencsére ez az érzés nem csak a trailerekben, hanem magában a játékban is visszaköszön. Hatalmas náci lépegetőkkel és genetikailag feljavított szuperkatonákkal kell megküzdenünk, a falakon ott vannak az árják felsőbbrendűségét hirdető propaganda poszterek, és néhol egy-egy fél füllel elkapott beszélgetés is elég érzékletes képet fest arról, hogy milyen is a világ ebben az alternatív 1960-ban.

Viszont az alkotók kreativitása mintha egyszerűen elfogyott volna a városok megalkotásakor. Bár papíron izgalmas helyeket járunk be, hiszen megfordulunk többek közt Berlinben, Londonban, egy horvát koncentrációs táborban és még a Holdon is, azonban akárhova megyünk, a Hold kivételével mindenhol ugyanazok a szürke, jellegtelen betonépületek fogadnak minket.

Értem, hogy a Harmadik Birodalomból fennmaradt tervek alapján kb. ez a reális, mégis úgy éreztem, itt a fejlesztők hibát követtek el.
Amit fontos még kiemelni, azok a karakterek. A Wolfenstein, mint vérbeli FPS, sosem az izgalmas párbeszédeiről vagy a mélyen kidolgozott szereplőiről volt híres, azonban a MachineGames csapata ezen is nagyot változtatott. Amerre csak járunk, hihető, könnyen szerethető (vagy épp utálható) alakokba botlunk, ráadásul a főhős karakterét és jellemfejlődését is nagyon jól eltalálták és bemutatták. Nem várt, de kellemes meglepetés ez, ami nagyban hozzátesz a játék remek hangulatához.

Megnyerni az elveszett háborút

Ami viszont a játékmenetet illeti, ott remekel a New Order. Egyes pályaszakaszokat, ha akarunk, sunnyogva is megoldhatunk, azonban lesznek olyan helyek, ahol mindenképp elszabadul a Pokol, de még hogy! Az összecsapások gyorsak, pörgősek és persze kellően véresek.

Ha akarjuk, fedezékbe húzódva, egyesével szedhetjük le a nácikat, de ha nem félünk pár kósza sebesüléstől, akkor akár mindkét kezünkben sörétessel, folyamatosan lövöldözve is közéjük vethetjük magunkat.

Ami a fegyvereket illeti, a felhozatalra nem lehet panasz. Megkapjuk a régi klasszikusokat, úgy mint a rohampuskát, a pisztolyt vagy a mesterlövész puskát, de akadnak itt lézerágyúk és állványról simán leemelhető gépágyúk is. Továbbá a legtöbb fegyver rendelkezik alternatív tüzelési móddal is, amit szintén nem árt kihasználni.

A pisztolyra például hangtompító szerelhető, és ezzel hirtelen sokkal könnyebbé válik majd a sunnyogás, a rohampuskánk pedig rakétavetőként is tud funkcionálni, ha szépen megkérjük rá.
Ha pedig már belefáradtunk a lövöldözésbe, akár szét is nézhetünk a pályán különféle gyűjthető cuccok után kutatva, mert ezekből is van, nem is kevés. Gyűjthetünk soha el nem küldött leveleket vagy Enigma kódokat (ez utóbbiakat ha feltörjük, további extrákat nyitnak meg), fosztogathatjuk a nácik aranykészletét, vagy felfedezhetjük klasszikus slágerek németül előadott verzióit. Azonban nem árt felkészülni rá, hogy igen nehéz dolgunk lesz, ha minden kis apróságot elő akarunk keríteni.

A pályák meglehetősen nagyon, ráadásul mindegyiken akad néhány félreeső zug vagy rejtett szoba, amit csak akkor lehet megtalálni, ha alaposan bejárjuk a terepet. Külön érdekesség, hogy a lázadók főhadiszállás van egy matrac, amire ha lefekszünk aludni, rémálmunkba az eredeti Wolfenstein 3D stílusában rajzolt pályákon találjuk magunkat.

Homokszem a háborús gépezetben

Bár a Wolfenstein The New Order összességében egy méltó újragondolása a patinás sorozatnak, azért a játéknak akadnak olyan elemei is, melyekben annyira nem remekel. A legfontosabb és legfeltűnőbb hiányosság a grafikánál jelentkezik.

A New Order alatt zakatoló id Tech 5-ös motor már 2014-ben is kicsit kopottasnak számított, így az elénk táruló látvány bár korrekt, a széptől azért messze van.

A másik elem, amit sokan hiányoltak, az az okkult szál. Egészen eddig az epizódig a Wolfensteinbe mindig kerültek paranormális lények és a természetfelettivel szórakozó nácik egyaránt, itt viszont a sorozatnak ez a vonulata csak egy kvázi mellékszálat kapott. Én egy pillanatig sem éreztem ezt akkora bajnak, hiszen a remekül eltalált alternatív világ kárpótol mindenért, de ha valaki csakis okkult szállal tudja elképzelni a Wolfensteint, annak sem kell kétségbe esnie.

A játék 2015-ös kiegészítőjében, az Old Bloodban, már helyet kaptak a különféle paranormális lények is.




Leszerelés

Összegezve a Wolfenstein The New Order méltó újragondolása sorozatnak, mely pörgős akcióval, régimódi játékmenettel, részletes és kidolgozott alternatív jövővel és meglepően mély karakterekkel nyerte el a rajongók és a kritikusok tetszését egyaránt. Nem egy olyan régi darab, de az ára már így is kifejezetten kedvező, ezért ha még nem volt hozzá szerencsétek, mindenképp fontoljátok meg a beszerzését, hiszen egy nagyon kellemes FPS-ről beszélünk, amit érdemes végigjátszani legalább egyszer, ha kedvelitek a belső nézetű lövöldék világát.

Értékelés:

sav5-01

Szólj hozzá! Mert számít a véleményed, ráadásul regisztrálnod sem kell.

Legyél te az első hozzászóló!

avatar
wpDiscuz