Guillermo del Toro (A Faun labirintusa, Pokolfajzat, Tűzgyűrű) legújabb mozija nyerte a legjobb film, rendezés, látvány és díszlet, valamint filmzene Oscar-díját is. 13 jelöléséből 4-et váltott szoborra, s ezzel az idei gála legeredményesebb mozgóképe lett. (Figyelem: spolier-es írás!)




Persze, ezek a jelölés-számok/díjak nem feltétlenül relevánsak, de a hatásukat nem lehet figyelmen kívül hagyni. Hónapokra meghatározzák, hogy mely alkotásokat futtatja a sajtó, és ebből következően bizony a nézőszámokat is komoly szinten befolyásolják. Engem persze egyáltalán nem érdekel, mit gondol az Amerikai Filmakadémia.

A 2017-es filmcsokor általam legjobban várt darabjáról van szó. A mexikói rendezőzseni A Faun labirintusával örökre magával ragadott, és abban reménykedtem, hogy valami hasonló magaslatba repít újfent. Sajnos a csoda azonban elmaradt.

A történet a 60-as évek (a hidegháború tetőfoka) elején zajlik. A szigorúan védett amerikai kormányzati laboratóriumban egy emberszabású kétéltű lényt (Doug Jones) tartanak fogva. Anatómiai kísérletek és brutális erőszak váltakozik medencéje partján.

Dr. Hoffstetler (Michael Stuhlbarg) a tudomány felsőbbrendűsége nevében kutatja a rendkívüli entitás mibenlétét. Nem mellesleg szovjet-kém, minden ismeretét kiszolgáltatja a ruszkiknak. Míg a kegyetlen intézményvezető Mr. Strickland (Michael Shannon) csak kínozza, és mielőbbi kivégzéséért lobbizik Hoyt tábornoknál (Nick Searcy). Van azonban valaki, aki meg akarja menteni.

A néma Elisa (Sally Hawkins) az objektum takarítója elszigetelten éli rituális mindennapjait. Egyedül hóbortos szomszédja Giles (Richard Jenkins) és kolléganője Zelda (Octavia Spencer) az, akivel hajlandó kommunikálni, s akikre számíthat roppant magányos életében.

Különös, megmagyarázhatatlan vonzalmat érez a teremtmény iránt, és napról napra kerül hozzá egyre közelebb. Amikor megneszeli, hogy meg akarják ölni, barátai és Dr. Hoffstetler segítségével megszökteti, és tulajdon fürdőszobájában szállásolja el. Bimbódzó románc veszi kezdetét. Csakhogy Strickland az életével fizet, ha nem találja meg a ”szörnyet”, fenyegető elszántsága sebesen közeledő viharfelhő tündérmeséjükben. A sztori nagyjából ennyi, a végkifejletet természetesen nem árulom el.

Véletlenül sem arról van szó, hogy nem sikerült a rendezés. A del Toro-i atmoszféra adott, Alexandre Desplat zenéje gyönyörűen áramoltatja, szabályosan vezeti a filmet. Az összhatás, akár egy varázsütéssel életre keltett képregény. Ami ráadásul egy kerek bonthatatlan egész. Sally Hawkins szenzációsat játszik, manírok nélkül hozza ezt a nagyon nehéz szerepet. Ő Elisa, a maga egyszerűségében, senki és semmi más. Richard Jenkins is pazar.

Összetett karakterében brillírozik. Egy meleg művészember, szociálisan érzékeny polgár, igaz barát, vakmerő akcióhős, aki a fenevadat festegeti musical nézés közben. És ne feledkezzünk meg Shannonról: legalább olyan jó, mint a partnerei.

Van tehát egy remekbe szabott mesénk, amelyben helyet kap némi történelem, aktuális társadalom-kritika (rasszizmus és abúzus szilánkok formájában). Rosszat szinte nem is lehetne mondani. A katarzis élmény be nem következése mégis fennál, és elég nehéz mit kezdeni vele.

Főleg, hogy látszólag minden rendben van. A legnagyobb probléma, hogy ez egy fabula, és hiába szeretjük a jó fantasy-t, valami mégiscsak hibádzik. Kicsit lerágott csont is ez szépség és a szörnyeteg effektus, noha Elisa nem kifejezetten szép, a lény viszont taszítóan ronda. Szerelmük, összetartozásuk egyáltalán nem hiteles. Azt hiszem itt rejtőzik a kényes igazság. Legyen bárminő trendi ennek a minden ellentmondással dacoló köteléknek az üzenete: nem számít kik és milyenek vagyunk, csak egymás feltétlen elfogadása, én akkor sem hiszem el! Hiába van az elképzelhető legmagasabb szinten ábrázolva. Az első pillanattól kezdve zavaró, ahogy hősünk elkezd beleszeretni a lénybe.

Legfőképpen azért mert az semmit sem tesz érte. Ő csak van. Olykor bántják, ezért joggal lehet sajnálni. Megtanul, megért pár szót, és tetszik neki a zene meg a tánc. Hagyja magát megetetni. Ezért még senki nem esett szerelembe.

A történelmi vonal is kidolgozatlanabb és kevésbé hatásos a reméltnél. Elkerülhetetlen az összevetés A Faun labirintusával, ahol sokkal jobban illeszkedett a történetbe a spanyol polgárháború.




Persze a legnagyobb magaslatot van, hogy csak egyszer éri el az ember. Vagy sohasem. És a díjakat sem mindig a legjobb produkció után osztják (pl. Scorsese-nek sem a Tégla a legjobb filmje). Maradjunk annyiban, hogy A Víz érintése egy nagyszerű mű. Viszont bár felnőtteknek szól, gyerekszemmel (is) érdemes nézni.

Értékelés:
sav5-01

Szólj hozzá! Mert számít a véleményed, ráadásul regisztrálnod sem kell.

6 hozzászólás : "A víz érintése (2017) – kritika"

avatar
Marty
Vendég
Marty

… eszembe sem jutna gyerekeknek vagy “gyerekszemmel” nézetni vagy nézni a filmet (éppen elég megrázkódtatás volt egyszer végigszenvedni ezt a két órát felnőtt fejjel vagy szemmel)… ami a kritikából sajnos lemaradt: undorító és gusztustalan jelenetek tömkelege lett ez a “mű”…… részemről a legjobban várt film volt, de a legnagyobb csalódás is egyben…. ebben a filmben a lényeg a szerelem lett volna, ahogy anno a Hellboy-t nagyon normálisan kivitelezték, de ez már elég durva határokat súrol. perverz, igénytelen meztelen jelenetek nélkül már nem is lehet szerelmi történetet gyártani vagy eladni?

Márk
Vendég
Márk

Totálisan egyetértek.

Peti
Vendég
Peti

A lény és a lány közös nyelve a szerelem.Ez nem jött át?

jack
Vendég
jack

szretnem kerdezni hogy most itt valami mozirol van szo vagy filmrol ???

Zsuzskamano
Vendég
Zsuzskamano

Én Del Toro mániás vagyok, de ez betette a kaput. Nagyjából egyet értek a kritikával, nincs katarzis, de egyszerűen azért, mert azt érzem a románc kezdetekor, hogy “Jézusom, ez beteges!”. Ez így is marad a film vége után is. A színészi játék viszont egy álom… Shannont imádom a Gengszterkorzó óta, ismét bizonyította nekem hogy nem véletlenül. Nagyjából ennyi, ami említésre méltó nekem a filmből. A színészek és a rendezés. Slussz, íróasztalba vele, 4 szobrot nem ért.

Kovács Béla
Vendég
Kovács Béla

1961-ben készült egy Orosz film.A kétéltű ember 1961-ben bemutatott egész estés szovjet kalandfilm, amely Alekszandr Beljajev regénye alapján készült. Szovjetunióban 1962. január 3-án mutatták be a mozikban. Wikipédia
Megjelenés dátuma: 1962. január 3. (Szovjetunió)
Rendezők: Vladimir Chebotaryov, Gennadi Kazansky
Írta: Alekszandr Romanovics Beljajev
Zenéjét szerezte: Andrey Petrov
Nos aki esetleg megtudja még nézni valahol, akkor annak nem kell kommentár.Egy az egyben el lett lopva az egész.Felháborító szerintem.Plágium? Ez a legszerényebb kifejezés erre. Tisztelettel Parlagfű Sámán