Sokan gondolják úgy, hogy az ördögűzős horrorfilmekből már pont elég. A klasszikus 1973-as Ördögűző óta ugyanis nem egy film készült a témában, de az én szememben egy sem volt méltó a nagy elődhöz. Egészen addig, míg meg nem tekintettem a 2016-os dél-koreai The Wailing-et.
A történet szerint egy kis dél-koreai faluban egyszer csak megjelenik egy furcsa járvány. A betegek először kiütésesek lesznek, majd megőrülnek, és lemészárolnak bárkit, aki olyan balszerencsés, hogy pont rossz helyen van, akár a saját családjukat is. A szörnyű események kezdete egybeesik egy különös japán idegen érkezésével, aki így a gyanú középpontjába kerül.
A járvány ügyében kezd nyomozni főhősünk Jong-goo, egy helyi rendőr. Nyomozása során fokozatosan egyértelművé válik, hogy olyan erők vannak az egyre szaporodó horrorisztikus történések hátterében, amiket Jong-goo egyáltalán nem ért. Pedig nagyon jó lenne értenie, mi történik, mert hamarosan nagyon személyes tétje is lesz annak, hogy rájön-e a rejtélyek nyitjára, mivel kislánya is megbetegszik. Ez a szál az, ami igazi drámát is be tud hozni a filmben, ami így nem csak hagyományos értelemben vett horrorként működik.
Egy tipikus (amerikai) horrorfilmben itt szokott eljönni az a pillanat, mikor a főhős találkozik valakivel, aki pontosan elmagyaráz neki mindent. Mi merre, hány méter, milyen varázslat ez, mi történik, miért történik, hogyan lehet megállítani. De ez nem egy ilyen film.
Egyik nagy erénye pont az, hogy bár láthatóan sokrétű hiedelemvilág áll mögötte (a rendező állítása szerint koreai és nepáli népi hiedelmek inspirálták a történetet, de keresztény elemek is vannak a cselekményben), ez egyáltalán nincs megmagyarázva, és ettől lesz átélhető, és izgalmas a film hangulata. A legteljesebb természetességgel végzi el a sámán a rituáléját az ördög elűzésére vagy jelenik meg az öreg japán főhősünk álmaiban anélkül, hogy bármilyen bölcs mellékkarakter megkísérelné megmagyarázni, pontosan mi folyik itt. Így tudjuk átérezni főhősünk szorongató helyzetét: ahogy ő sem, mi sem tudjuk mit gondoljunk, mit kellene tenni ebben a helyzetben. Pedig az idő sürget.
A fent említett ázsiai alapok miatt nehéz bekategorizálni a filmet hagyományos amerikai horror-alműfajba, és ez így van jól.
Bár a bevezetőben ördögűzésről szóló filmként hivatkoztam rá, keresztény értelemben vett ördögűzés nem történik a filmben, és az is bizonytalan, hogy a film rémalakja mennyiben azonosítható a (keresztény) ördöggel. Tulajdonképpen ugyanolyan jogos rá simán okkult-horrorként hivatkozni, mint amilyen jogos az ördögűzéses tematikát emlegetni, de a zombik emlegetése is helyénvalónak tűnik. A lényeg azonban nem ez.
Az lényeg az atmoszféra és a bizonytalanság. Teljesen bele tudod élni magad a film képileg sokszor gyönyörűen megkomponált világába, a bizarr és érthetetlen, maga rendszerében mégis logikusnak tűnő szertartások és babonák közegébe. Néha ugyan úgy érezni, hogy nyújt egy biztos fogódzót a rendező, de többnyire pár jelenet múlva az a fogódzó is bizonytalanná válik. Ezzel pedig azt a ritka hatást sikerül elérni, hogy még napokkal a film megtekintése után is el-eltűnődik az egyszeri néző azon, hogy pontosan mit is látott. Mert válaszok a film végén sem lesznek, a befejezés pont annyira nyitott, ahogy egy ilyen filmhez illik.
A készítők nagyon helyesen úgy gondolták, hogy ha az ismeretlentől való félelem mozgatta a történetüket, kár lenne pont a végére megvilágítani mindent. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire nem tipikus horrorfilm a The Wailing. Pont ezért jó ilyeneket nézni, ha unod már a futószalagon gyártott horrorkliséket és a happy end-et.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!