Sokan csak legyintenek, ha egy orosz filmről esik szó, pedig Oroszország anyácska filmgyártása már régóta képes kellemes meglepetésekre. Da?
Jó, tudom ezzel nem mondtam igazán nagyot, de tény ami tény, hogy az emberekben azért van némi előítélet és ha például orosz filmről, vagy ne adj Isten német sorozatról van szó, akkor egy picit már előre eldöntjük magunkban látatlanul, hogy nem érdemes túl sokat várnunk.
Aztán belefutunk egy Dark-ba, és csak pislogunk ki a kobakunkból, hogy hoppá: ezek lehet, hogy mégiscsak tudnak valamit?
Ezt most csak azért mondtam így el bevezető gyanánt, hogy 2021-ben már tényleg tegyük félre az előítéleteinket, mert bármely náció képes kiadni olyan filmet, – avagy sorozatot – amit vétek kihagyni.
Jelen esetben mondjuk sajnos erről szó sincs, a Devyataya, vagy ahogy nálunk fut: a Gyilkos a pokolból egy teljes mértékben középszerű alkotás.
Amiről még így is süt az oroszosság – és ezt most jó értelemben mondom -.
A kosztümök, a színek, a miliő, mind-mind hamisítatlan ruszki hangulatot árasztanak. Ami a gond, az az, hogy az eredetiség ezzel ki is fújt, méghozzá végérvényesen.
A 19. század végén járunk, a sötét Szentpéterváron. A város nyugalmát sorozatos gyilkosságok kavarják fel, valaki különös kegyetlenséggel vadássza le a védtelen hölgyeket. Úgy tűnik, hogy sötét erők munkálkodnak, ám a tettes – avagy tettesek – profi: nem hagy nyomot, így a hatóság teljesen tehetetlen.
Szerencsére épp a városban van Olivia Reed, a médium, aki képes kommunikálni a túlvilággal. A rendőrség végső kétségbeesésében a nőhöz fordul: segítsen megoldani a sorozatgyilkos ügyét, mielőtt végleg elszabadul a pokol.
Nagyjából ez lenne a történet, és a szó amit keresünk az a déjà vu. Kapunk itt mindenből egy szeletkét, egy kis Sherlock Holmes itt, némi Hasfelmetsző Jack amott, Penny Dreadful fűszerként, desszertnek meg egy csipet Peaky Blinders.
Eredeti ötlet sajnos már nem jutott a forgatókönyvbe és bár ez az egyveleg papíron nem tűnik rossznak, Khomeriki és csapata annyi hollywoodi blockbustert nézhetett meg egymás után, hogy végül a gyakorlatban nem sikerült minden (másolt) ötletet rendesen beleépíteni a sztoriba, így az egész papírvékonynak hat.
Mentségére szóljon, hogy a vágásnál nem finomkodtak: az alig másfél órás játékidő alatt nem ül le a film, nem untatja a nézőt, s bár valódi mélységet tényleg senki ne várjon, egy estés misztikus kikapcsolódásnak lazán megteszi. A CGI teljességgel tűrhető (pláne a költségvetéshez képest), a színészekre pedig nem lehet egy rossz szavunk sem, megtették, amit a forgatókönyv megengedett.
Néha pedig ennyi is elég, de ha mégsem, ez azért ne szegje a kedvetek: kísérletezzetek nyugodtan az újhullámos orosz filmekkel, mert néha tényleg drágakőre lehet bukkanni.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!