Minél többen tudják meg és örülnek neki, annál jobb: Enyedi Ildikó filmje, a Testről és lélekről című alkotás nyerte el 2017-ben az Arany Medvét, a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál fődíját. Azonban a kapott díjak helyett mindig érdemes inkább ténylegesen a filmről beszélni.
A film Mária és Endre rendhagyó körülmények között fellobbanó románcát mutatja be. Endre egy vágóhídon dolgozik gazdasági igazgatóként, Mária pedig ide érkezik meg minőségellenőri feladatokat ellátni. Endre bal keze lebénult, érzelmi életét tekintve pedig minden bizonnyal túl van már sok csalódáson, nem nagyon törődik a párkereséssel.
Mária is hasonlóan befelé forduló személyiség, szabálykövető, másokkal kapcsolatot nagyon nehezen teremtő, éppen ezért a társas érintkezéseket kerülni próbáló nő.
Két főszereplőnk akkor kezd el érdeklődni egymás iránt, mikor egy pszichológiai vizsgálat kapcsán, szinte mellékesen kiderül: ugyanazt álmodják éjszaka. Ebben az álomban mindketten szarvasok, akik együtt járják az erdőt, élelem után kutatnak a hóban, vagy épp egy kis tó partján iszogatnak.
A filmekben kicsit is jártas olvasónak a fentiekből már nyilvánvalóvá kell válnia annak, mennyire nem szokványos történettel állunk szemben. Szerencsére a megvalósítás is ehhez méltó. Vizuálisan a legpazarabb látványt egyértelműen a havas tájon kóborló szarvasok nyújtják, de messze nem ez az egyetlen különleges látványelem a filmben. Találkozhatunk sok rendhagyó közeli képpel, máskor pedig a vágóhíd működését tekinthetjük meg, kifejezetten naturalista stílusban bemutatva.
Érdekes kettősség van tehát a látványvilágban: hatalmas a kontraszt a szarvasok békés álomképei és a vágóhíd véres valósága között.
Ennek alapján nem véletlen, hogy a furcsa pár álmukban kell, hogy találkozzon. A való életben mindketten magukba vannak zárkózva, az őket körülvevő fogyasztói társadalom (amit alighanem a vágóhíd szimbolizál) pedig nem segíti a kapcsolatteremtést, így csak az álmaikban, tudatalattijuk működésének köszönhetően tudnak közel kerülni egymáshoz.
Az álmokhoz hasonlóan viszont a film megítélése is teljesen szubjektív, könnyen lehetséges, hogy a történet minden rendhagyóan tálalt mondanivalója és minőségi megvalósítása ellenére sem fog tetszeni mindenkinek.
Sajnos én is azok közé tartozom, akik nem tudják őszintén szeretni ezt az alkotást annak ellenére sem, hogy pozitívumai vitathatatlanok. A szarvasos jelenetek lenyűgöztek, a film sajátos humora is sokszor jól működött. Mégis összességében olyan érzésem van a film megtekintése után, mintha lenne egy doboz kirakóm, amivel nagyon szívesen játszanék, mégis ahogy próbálom összerakni a darabokat, azokat csak nagy erőlködés árán tudnám összeilleszteni egy nagy egésszé.
Mint fent is kifejtettem, érteni vélem, mit szolgált a helyszínválasztás. Mégis valahogy úgy érzem, ha már egy vágóhíd lett a helyszín, kicsit jobban ki kellett volna ezt használni valamire. Ugyanígy előkerülnek a filmben mellékkarakterek, akikről film közben azt gondolná az ember, hogy tart valahová az ő történetük is, aztán egyszer csak nem látjuk őket többet. De említhetném azt is, hogy van a filmben egy mellékszál egy nyomozásról, amit szintén viharos hirtelenséggel zárnak le anélkül, hogy valami igazán tartalmasat hozzátett volna a film cselekményéhez.
Ezeken a hiányosságokon felülemelkedve is azt éreztem, hogy néhol leül a film.
Valahogy inkább tartottam érdekesnek, mint magával ragadónak, nem tudott beszippantani a film világa, nem tudtam igazán izgulni a szerelmesekért.
A fentiek ellenére viszont őszintén mondom, ajánlom megtekintésre Enyedi Ildikó alkotását. Mert szerintem ez az a fajta film, ami talán keveseknek jön be, de akinek igen, annak örök élményt tud adni. Arra pedig, hogy a kedves olvasó melyik csoportba tartozik, csak a megtekintés után tud rájönni.
[fb_button]
Nekem sajnos nem jött be a film.Még egyszer nem nézem meg.