Terminátor: Sötét végzet (2019) – kritika

Azon napestig lehetne vitatkozni, hogy kinek melyik Terminator film a kedvence.

Az 1984-es Halálosztó, vagy a hét évvel későbbi Az ítélet napja. Más-más érvek mentén, de mindkét film joggal nevezhető a legjobbnak, ami engem illet, számomra a második az etalon.

Így utólag persze az ember néha picit sajnálja is, hogy James Cameron ennyire érti a szakmát. Mert ezzel a két mozival olyan instant klasszikus párost alkotott, amit egyszerűen képtelenség figyelmen kívül hagyni. Mármint úgy értem, hogy a stúdiók számára.

Mert a Terminatorban pénz van. Nosztalgia. Siker. Egy ilyen címet pedig nem lehet hagyni parlagon heverni.

Csakhogy – ahogy azt tudjuk jól – a cím önmagában semmi. Még az sem elegendő, ha a főszereplő sztárt – vagy sztárokat – rábírják a folytatásra. Ötlet kell. Eredetiség. Az kevés, hogy a régmúlt siker vérét szívják .

Pedig a szériával pontosan ez történt. Jött a Terminátor 3 2003-ban, aztán egy hosszabb szünet után a Megváltás 2009-ben, (a franchise történetében egyedülálló módon Schwarzi nélkül), majd a Genesis négy évvel ezelőtt.

Ha őszintén magunkba nézünk, akkor tudjuk jól, hogy három olyan film ez, amiknek el sem kellett volna készülniük.

Nagyjából erre a konklúzióra jutott James Cameron is, akihez visszaszálltak a jogok, és úgy döntött, hogy a kezébe veszi a franchise sorsát. Sajnos az öreg nagyon el van foglalva a soron következő negyvenhárom Avatar epizód készítésével, így maradt ekszekjutív producer, a rendezést pedig arra a Tim Millerre bízta, aki aprópénzből csodát tett a Deadpoollal.

A végeredmény pedig? Nos hát a végeredmény az pontosan olyan lett, mint amilyenre számítani lehetett a fantáziánk és az előzetesen látott anyagok alapján. Jó.

Az viszont teljesen más kérdés, hogy egy Terminátor film esetében a “jó” az mennyire elfogadható és mennyire szükséges. Ha a nosztalgiafaktort nézem, akkor mindenképpen több létjogosultsága van a Sötét végzetnek, mint az azt megelőző három epizódnak.

Cameronék ugyanis pont azt tették a gyakorlatban, amire mi is sokszor gondoltunk már az elmúlt másfél évtizedben.

Úgy tettek, mintha az Ítélet napja utáni filmek meg sem történtek volna és mi innen vesszük fel a fonalat a Dark Fate-tel. Kezdésnek nem rossz, nem?

Sajna a folytatásban egy abszolút biztonsági játékot látunk, viszont azt nagyon jól becsomagolva. Hogy ezért most dicséret illeti a filmet, vagy épp ellenkezőleg, azt nagyon nehéz eldönteni. Mert tény: a Sötét végzet egy “utolsó tánc”, egy adrenalinnal felturbózott nosztalgialöket. Nem akarja igazán továbbmesélni a történetet, vagy inkább nem meri, helyette a jól bevált alapanyagokból gyúrja össze majdnem ugyanazt a tésztát, amit már egyszer kisütöttek nekünk. (ezért a hasonlatért megveregetem a vállam).

Fogják Schwarcit, Lindát, a Skynetet Legionra cserélik, John Connor-ból Dani Ramos lesz, akit ezúttal nem a T-800, hanem Grace próbál életben tartani. A frissességet Gabriel Luna gonosza akarta jelenteni, de kövezettek meg… nekem a T-1000 ezerszer félelmetesebb volt.

Valahol azonban érthető ez a biztonsági játék: hisz ha egy teljesen más irányban mennek el, akkor épp ezért kapták volna az ívet, hogy itt volt az utolsó lehetőség összehozni a nagy öregeket, aztán nem éltek vele. Ezért mondom, hogy nagyon nehéz eldönteni, hogy ezért dicséret jár, vagy szidalmazás. Minél többet agyalok ezen, annál inkább az utóbbi felé hajlok. Mert szép-szép a nosztalgiázás, de ettől még a Sötét végzetnek sem lesz létjogosultsága.

Azonban ahogy említettem, a csomagolás az rendben van. Tim Miller ért az akcióhoz és ezt újfent bebizonyítja: a filmben jó pár látványos jelenet bele lett sűrítve, nagy kár, hogy a CGI az meglehetősen pocsék, jó kérdés, hogy a közel 200 milliós költségvetésből hogy nem jutott jobb minőségre.

Hogy akkor végül is mi a konklúzió?

Az, hogy jó volt látni Linda Hamiltont, jó volt látni Arnoldot, és tulajdonképpen ebben a bő két órában kellemesen szórakoztam, minek is tagadjam. A Sötét végzet lazán becsúszik a dobogóra és a harmadik legjobb Terminátor filmként marad meg az emlékezetemben. A szépséghiba a dologban mindössze annyi, hogy az első kettő fej-fej mellett 9 ponttal áll, míg a dobogó legalsó fokára elég volt hat és fél.

De én azt mondom, hogy itt lenne az ideje tényleg elengedni ezt. Nem kell reboot. Nem kell folytatás. Legyen elég ennyi a Terminátorból. Egyetlen kivétellel: ha James Cameron valahogy talál időt és visszaül a rendezői székbe, akkor arra a Terminátorra vevő vagyok.
[fb_button]