Lehetünk-e bizakodóak, amikor egy újabb játékadaptáció érkezik a mozikba? Vagy az eddigi tapasztalataink alapján az összes ilyen film eleve halálra van ítélve?
Nem, itt most nem az következik, hogy én elkezdem ekézni a játékokból készült filmeket, egyrészt ezt már megtették nagyon sokan én előttem, másrészt én személy szerint azért nem vagyok ennyire elégedetlen. Nekem kimondottan tetszett a Warcraft, én elvoltam a Prince of Persia-val is, a Tomb Raidert is lazán végignéztem.
Talán csak mert nincsenek akkora elvárásaim, vagy talán mert én nem vagyok a fent említett játékok rajongója. Fene tudja.
A Sega féle Sonic valahova a Mario konkurenciái közé célozta be magát, amolyan teljesen más, de azért alapvetően hasonló alapon (tudjátok, a Dave Franco-s gif-re gondolok).
Szóval adott nekünk ez a villámgyors kék süncoca, és a kérdés jelen esetben talán leginkább az volt, hogy hogyan is lesz ebből film. Kell-e ebből filmnek lennie – hogy szép magyarosan fejezzem ki magam -.
Aztán következett az első előzetes, amiben felfedték Sonic-ot, az internet népe pedig egy emberként széttépte az egészet, azt kell mondjam, hogy nagyjából teljes joggal. De mire is képes a kor technikája, na meg egy bölcs stúdiófőnök: fogták a egészet, elhalasztották pár hónappal a bemutatót és újradizájnolták a szélvész CGI karaktert, ezúttal sokkal fogyaszthatóbbra.
Azaz hallgattak a népre és ami még fontosabb: hallgattak a rajongókra is.
Ennek pedig meg is lett az eredménye, a film kapott egy nagyon is szerethető CGI karaktert, aki (?) remekül hozza a mindenre rácsodálkozó kamaszt. Jó, ez mondjuk nem csoda, hisz Sonic egy másik világból menekült a Földre, így hát olyan mint egy csecsemő: neki itt minden vicc új.
Hogy ne legyen az élete leányálom, miután lebukik (mert hát persze, hogy lebukik) a kormány utána küldi a zseniális, ám de kissé megszállott Dr. Robotnik-ot (Jim Carrey), s Sonicnak minden ügyességére, sebességére és segítségre szüksége van ahhoz, hogy ebből a kalamajkából valahogy kikászálódjon. Ez a segítség pedig meg is érkezik, egy álmos kisváros sheriffjének, Tom-nak (James Marsden) a képében.
Nem, a Socic nem újítja meg a műfajt és nem fogjuk majd évek múlva úgy emlegetni, mint a film, amely elhozta a játékadaptációk virágkorát. Legnagyobb hiányossága a történetében rejlik: ugyan kapunk egy – újítónak azért semmiképp sem nevezhető – alapot, egy vázat, az mélységében már nem kerül kidolgozásra.
Ezt ellensúlyozandó Jeff Fowler és csapata megmaradt a klasszikus másfél órás játékidőnél, ami a fiatalabbakat még pont végig leköti – és ami ennél is fontosabb: ezt a jó kilencven percet még simán meg tudták tölteni pörgéssel, kikacsintásokkal, pop-kulturális utalásokkal, poénokkal (amelyek egy része mondjuk inkább kínos, mint vicces), szóval: a játékidő hipp-hopp elillan, s bár maradandó nyomot nemigen hagy bennünk a sebes kék szőrpamacs, egy egyszeri szórakozásra a vendégei vagyunk.
Az már csak külön hab a tortán, hogy ha csak percekre is, de visszakaptunk valamit abból a régi Jim Carrey-ből, akit oly annyira szerettünk. Már csak ezért is megérné – de szerencsére emellett is egy teljesen korrekt kis családi mozi lett ez, amit felírok arra a listára, amit ott a cikk elején soroltam.
Konklúzió: csalódtam, de ezúttal pozitívan. Nem igazán láttam át, hogy hogy lesz Sonicból egy egész estés film, s lám, nem is lett rossz, sőt, végül egész jól szórakoztam. Soha rosszabb játékadaptációt, én azt mondom.
[fb_button]
Helló! Csak annyi, hogy nincs olyan, hogy sündisznó. Feláll ettől a szőr a hátamon… egyrészt állattanilag semmi köze a sünöknek a disznókhoz, másrészt minek meghosszabbítani egy alapból rövid elnevezést?!