Sicario – A bérgyilkos (2015) – kritika

Gyönyörű képekhez szépen illeszkedő zene, jól kidolgozott hangok. Ennyiben összefoglalható Denis Villeneuve (Prisoners, Arrival) akcióthrillere, a nem túl kies USA-Mexikó határvidékről, ahol az erőszak és fegyverek mozgatta történet még ma is a sivatag porában enyészik.




A kanadai rendező nagy szerencséje a kiváló operatőr, Roger Deakins és Benicio Del Toro (Alejandro, a címszereplő, aki nyilván kihagyhatatlan egy ilyen moziból, és a legelső jelenetétől küzd a nézőért). Velük sem volt kellemes darab, nélkülük azonban fikarcnyi létjogosultsága sem lenne.

A félrevezetően erős kezdésben megismerjük KateMacer (Emily Blunt) emberrablásos esetekre specializálódott FBI-ügynököt, amint csapatával akció közben egy seregnyi befalazott hullára akadnak egy házban. A rege annyi, hogy a CIA likvidálni akarja az Egyesült Államokban és Mexikóban is burjánzó, rettegett Diaz-klán fejeit, akikhez az ingatlan köthető. Matt ügynök (JoshBrolin) önkéntesség jeligére beszervezi Kate-et, hogy Alejandróval, a kolumbiai bérgyilkossal (meg néhány maréknyi zsoldossal) nekiveselkedjenek titkos, illegális és követhetetlen küldetésüknek… Utánuk a puszta értetlenség.

Festői képi világ keveredik vérrel, lövések zajaival, göröngyös cselekménytöredékek szürke ábrázolással, mindezt bő másfél órán keresztül. A szereplők maguk is csak a sötétben tapogatóznak. Egyéni sorsaik láthatatlanok, motivációik nem érzékelhetők, egymás előtt is titkolóznak.

A közönségnek meg együtt sincsen egyetlen nyomorult lapja sem. A film közepén csúcspontként írható egy pazar naplemente (vetekszik az alkotás kezdőrúgásnak szánt feliratával, amiből megtudjuk, hogy a sicario szó eredetileg a jeruzsálemi fanatikusokra utal, akik római megszállóikat gyilkolták le), pech, hogy ez nem a Mexikó felett az ég c. dokumentumfilm. Az nem feltétlenül baj, ha egy mozgókép nehezen követhető, az is lehet erény, ha lassú tempóban folyik, na de a kettő együtt?

Hiába érzékelem Villeneuve egyedinek álmodott szemléltető világát (röviden, magyarra fordítva: a hatóságok és a latin-amerikai kartellek végtelen harcából kivágott fejezet TarrBélá-s tálalása), köszönöm, de nem kérek belőle. Az igényes publikum nem a szappanoperák és teleregények biztos kiszámíthatóságában akarja eltemetni az agyát.Gondolkodásra vágyik, de a Sicariótól csak egy fárasztó vontatást kap a nyitánytól a fináléig. Vigyázat, az egyetlen potens spoiler következik: a film legjobb,mesterien megrendezett jelenetében Alejandro kegyetlen személyes bosszújaként a fő gonoszt és egész családját kivégzi.

Adott egy erős téma, kiváló szereposztás, egy komplett tehetséges stáb, és mégis, az egész egy tartalom nélküli látvány.


Benicio Del Toro és három Oscar-jelölés (operatőr, hangvágás, betétdal) intézte el, hogy megnézzem ezt a mozit, előbbiben nem is csalódtam, de az egyébként jó színészi teljesítmények szemernyit sem segítettek ennek a filmnek. A főhősnek gondolt Kate végig Alejandro és Josh árnyékában kotkodácsolt, majd közhelyes módon alulmaradt. Küldetésének értelmét, a bevetés törvényes keretek közt tartását, a jogszerű igazságszolgáltatás eszméjét a rá fogott pisztoly elsületlenül lőtte szét.

A bérgyilkos két óra tyúklépésben bekötött szemmel a homokban. Sínylődünk, nem látunk semmit, csak várjuk, hogy legyen végre vége.

Értékelés:

[fb_button]

1
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!

avatar
1 Comment threads
0 Thread replies
0 Followers
 
Most reacted comment
Hottest comment thread
1 Comment authors
Joe Jonson Recent comment authors

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Joe Jonson
Vendég
Joe Jonson

Tulajdonképpen egyetértek. A hangulat, a képi világ, a jónevű szereplők mind azt sugallják: na majd most! De valahogy mégsem fejlődik sehova. A nyitás tényleg erős. A mnexikói autópályás lövölde is a Szemtől szembenre emlékeztet, a befejezés is kemény, de végül is nem áll össze. Végig ott marad a “majdnem”. Kár, pedig én akartam szeretni.