Mindig is lenyűgöztek azok a filmek, melyek nem kevesebbre vállalkoznak, mint egy tragikus sorspálya bemutatása. Mindegy, hogy ez a pálya hősé vagy anti-hősé, a lényeg, hogy tragikus legyen, életszagú és lehetőleg lentről kezdődjön, jó mélyről emelkedjünk fel egészen a csúcsig, ahonnan már nem lehet visszafordulni: nem marad más csak a magány, a meghasonlás és az elkerülhetetlen bukás.




Na a Scarface pont ilyen, az emberi egó természetének anatómiája a négyzeten. Bevallom, elfogult vagyok a filmmel kapcsolatban, mert az all-time kedvencem, bármikor elő tudom venni és újranézni, főleg akkor, ha emlékeztetni akarom magam, hová is tudja vezetni az embert a gátlástalanul önmagába vetett hite.

Persze az sem elhanyagolható, hogy olyan nevek jegyzik a filmet, mint : Brian De Palma (rendező), Oliver Stone (forgatókönyvíró) vagy Al Pacino és Michelle Pfeiffer (főszereplők). Hogy tudnának ők akár külön-külön is elbénázni filmet? Hát simán! De szerencsére a Scarface esetében nem ez történt.
Egy ilyen csöpögős bevezetés után joggal vetődik fel, hogy miért is ajnározza a hülye gyerek ilyen mocskosul ezt a filmet? Jogos, vegyük sorra!

1) Irtó jól keveredik a valóság és a fikció. Mire gondolok? 1980-ban Fidel Castro megnyitotta a Mariel kikötőt, hogy kubai állampolgárok mehessenek át az USA-ban élő rokonaikhoz. Elég gyorsan 3000 amerikai hajó indult el értük, csak mint azt Fidelről tudjuk, tréfás kedvű pali lévén arra “kérte” a hajótulajdonosokat, hogy rokonaikon kívül a kubai börtönök legveszélyesebb bűnözőit is legyenek már kedvesek amerikai partokra juttatni, amennyiben ez nem túl nagy fáradtság. Hát nem volt. Ahogy a film elején is elhangzik, a Floridába érkező kb. 125 000 menekültből feltehetőleg 25 000 volt a büntetett előéletű.

Ebbe a valós történelmi helyzetbe helyezi el Palma filmünk főszereplőjét, Tony Montanát.

Irtó jó húzás, hogy nagyon keveset tudunk Tony előéletéről. Pusztán annyit, hogy megjárta Castro börtöneit és politikai menekültnek tartja magát. Joggal gondolhatjuk, hogy egy a 25 000 közül, egészen addig míg a történet előrehaladtával fel nem tárul, hogy Tony családja bizony Amerikában él és jóval korábban érkezett. Bennem itt vetődött fel először a kérdés: Tony tényleg bűnöző, vagy egy mindenre elszánt sikerember, akinek az erkölcsei igen képlékenyek? Persze semmi sem fekete vagy fehér, nyilván az igazság valahol a kettő között van. Minden estre bazi jó politikus lehetett volna a srácból, ha esetleg értelmiségi családba születik (mármint morál tekintetében mindenképp).

2) Remek a hangulatfestés. Minden egyes alkalommal mikor megnézem a filmet, a floridai partok mellé vágyom, még akkor is amikor az autópálya alatt felállított menekülttábort nézem. E melllé még hozzá jönnek a remek karakterek. Lehet, hogy ez csak a 80-as évek feeling miatt van, de annyira nincsen túl spilázva semmi, hogy öröm nézni.

A férfiak nincsenek kigyúrva, átlagok, még Pacino is, szőrösek, szinte érzem, hogy büdösek is, mégis piszkosul sármosak és rondák és meg vannak spékelve állati jó dumákkal.

A nők se tűnnek annyira bonyolultnak, és túlsminkeltnek, szépek, de valahogy megvan bennük a 80-as évek természetessége. Mondom ezt úgy, hogy azért olyan giccses diszkó jelentek vannak, meg olyan trapéz száras öltönynadrágok, hogy az embernek leesik az álla.

3) De ha már hangulatfestés, térjünk vissza picit a dumákra:

“Say hello to my little friend!”, “The world is yours!”, “Nekem nincsen semmim csak a tököm és a szavam!”, “Mindig az igazat mondom, még akkor is amikor hazudok!”.

Ezek azok a mondatok amiket már mindenki hallott valahol, maximum csak nem esett le, hogy ezek bizony a Scarface-ből származnak. De nem csak a dumák, bizonyos jelenetek is annyira erősek, karizmatikusak, hogy a mai napig előfordulnak, filmekben, animációkban, rap klippekben, zenékben: egyszóval a pop-kultúra részei lettek.

4) A kevésbé vidám, de penge éles pszichológiával megrajzolt sorspálya. Ha eltekintünk a körítéstől és a gengszter-stíltől, lecsupaszítva csak egy embert látunk, aki olyan mélyen és kegyetlenül vágyik a sikerre, mint bárki más. Akár még magunkra is ismerhetünk, valósznű a nagy átlaggal szemben Tonyban csak annyi a más, hogy nem csak álmodozik, hanem gyakorlatilag mindent, de tényleg mindent képes megtenni, hogy eljusson a csúcsra.

Szépen végigjárhatjuk Tony szemszögéből a stációkat. A legaljától egészen a legtetejéig.

A sok csillogás meg tökös ügy mellett pedig láthatjuk az elmagányosodást, a realitás teljes elvesztését, árulást, önimádatot, paranoiát, meghasonlást, szerelmet, veszteségeket, halált, halált és halált. Egyszóval az amerikai álmot, üzletet és a siker útját ahogy az nagyon sokszor a valóságban megtörténik. Nem árt ilyen szemmel is nézni a filmet, mert tényleg elgondolkodtatja az embert, hogy a sok cash, nő, hatalom tényleg megér ennyit? És ha igen, lehet ezt anélkül csinálni, hogy az embert egyszer beérje a sorsa, az elkerülhetetlen bukás?

5) És végül a bukás. A filmtörténet egyik legszebb befejezése a Scarface-é. A totális összeomlás és az utolsó pillanatig a realitásoktól fényévekre lévő önhittség egyidejű megjelenése. Rosszabb pillanataiban talán mással is előfordul, hogy valahogy így akarja befejezni az életét, mint ahogy befejeződik a film. Aztán persze jön a kijózanodás, meg a bilibe lógott kéz: és lehet menni másnap a munkába.

Zárásul még szeretném kiemelni, amiről igazából szót sem ejtettem, hogy a film, az 1932-es eredeti feldolgozása, más történelmi helyzetbe helyezve.

Bevallom őszintén, én nem láttam a ’32-es verziót és lehet, hogy ez már így is marad, mint ahogy a feldolgozást sem tervezem megnézni, mert nem akarom elrontani ezt a csodálatos illúzót , amit a ’83-as Al Pacino-féle adott nekem.

Ajánlom a filmet azoknak, akik még nem látták, mert túl fiatalok, és azoknak is újranézésre, akik már látták, mert hát ebben a vészterhes időkben néha nem árt magunkat emlékeztetni bizonyos erkölcs összefüggésekre a siker utáni vágtában.



És persze az sem utolsó szempont, hogy a film a nagy filózások nélkül is megállja a helyét, ha valaki csak egy jó kis 80-as évekbeli gengszterkedést akar látni, meg akciót, meg egy tökös főhös helyébe akarja képzelni magát, akkor is jó választás a film.

Értékelés:

sav5-01

Szólj hozzá! Mert számít a véleményed, ráadásul regisztrálnod sem kell.

2 hozzászólás : "A sebhelyesarcú (1983) – kritika"

avatar
Rowena Shepard
Vendég
Rowena Shepard

Van valami Tony Montanában Macbethből és III: Richárdból 😀

wpDiscuz