A sakkverseny (2015) – kritika

A legnagyobb jóindulattól vezérelve sem lehet azt állítani, hogy Elodie Namer a spanyolviaszt találta fel, amikor úgy döntött, hogy leforgatja „A sakkverseny” című filmet, hiszen már a Pierre Richard főszereplésével a 80-as években bemutatott „Sakkjátszmában” és a 2014-ben készült „Gyalogáldozatban” is jelen alkotáshoz megszólalásig hasonlító alapszituációval találjuk szemben magunkat.




A sakkvilágbajnoki címvédő ugyanis mindhárom esetben egy nála fiatalabb öntörvényű zsenivel kénytelen megküzdeni a dicsőségért, egy mindent eldöntő párharcban. Továbbá közös vonás az is, hogy a készítők bevonták a marketing területéről már jól ismert trükköt, vagyis, hogy a mérkőző felek számára a tét sokkal nagyobb egy torna megnyerésénél.

A rutinos sakkozó, ugyanis a becsületét szeretné megőrizni, vagyis egy sokkal nemesebb célért küzd. Ez a tavalyi francia produkcióra különösen igaz, hiszen a budapesti versenyen a huszonkét éves Cal Fournier riválisa egy kilencéves fiú.

Mindennek ellenére, mivel ebből a helyzetből kiindulva egyik korábbi mű sem használta ki a tematikában rejlő összes lehetőséget, az ötlet önmagában nem elvetendő. A rosszul hangszerelt karakterek azonban mint mindig, most is hibás lépésnek bizonyultak, ugyanis mindenki teljesen egyforma tulajdonságokkal rendelkezik.

A fiataloknak csak az infantilis oldalát, bugyuta szokásait ismerjük meg, ezáltal a rendező mindössze a végső ütközetből eredő konfliktus mellett a játékos, edzővel szembeni nézeteltérést tudja kiaknázni, de azt sem megfelelő módon kiemelve.

Ebből adódóan az egyéniségek fejlődése elmarad, így majdnem a teljes cselekményt a befejező partira hegyezi ki a forgatókönyvíró, fölöslegessé téve a jelenetek minimum kétharmadát.

Ezek ismeretében tehát különösen érthetetlen egy, a történetet semmilyen szempontból nem árnyaló epizód beillesztése. Gondolok itt a presszóban dolgozó nő és a főhős „kalandjaira”, amiknek a későbbiekben semmilyen kihatása nincs a végjátékra.

Azonban még ennél is furcsább a befejezés, ami minden szempontból a film csúcspontja. Az alkotók, mintha izgalom, fordulat, és meglepetések terén mindent egyszerre szerettek volna bepótolni. Azonban minden jó szándékom ellenére csak azt állapíthatom meg, hogy ez ebben a formában inkább kínos, mintsem bravúros megoldás.

Egyrészt, miután korábban elmaradt a főhős jellemformálódásának lépcsőzetes bemutatása, érthetetlen, hogy hogyan jutott el az itt tanúsított erkölcsi magaslatra. Másrészt, ugyan az előzmények felkínálnak egy lehetséges motivációt a megoldásra, de attól még az egyáltalán nem ésszerű.

Tehát egyetlenegy ponton nem sematikus a produktum a záró szekvenciában, amikor a leginkább indokolt lenne.


A leglényegesebb mégis a teljes mozgóképet vizsgálva az a tény, hogy nem sikerült megfejtenem a rendezői szándékot, mert bárhonnan is nézem A sakkverseny (Le tournoi) nem izgalmas, nem szórakoztató, nem elgondolkodtató, de még csak nem is újszerű, sokkal inkább tucatfilm, hiszen mindössze a régről ismert toposzokat helyezi egymás mellé.

Értékelés:

[fb_button]

Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!

avatar

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .