A modern, globálizált világban bárhol meg lehet kérdezni egy gyerektől, mi akar lenni, ha “nagy” lesz. A kis Kumail Nanjianinak, hogy azt válaszolhassa, Uber sofőr vagy stand-up show szereplője, el kellett hagynia az iszlám törzsi kultúrát a családjával együtt, hogy Chicagóba költözhessen 14 éves korában. Hogy a Pakisztán és a stand-up comedy szó egy mondatban szerepelhessen, Kumail Nanjiani elég sokat tett. Olyan többszörös identitással rendelkező komikus színész, aki úgy vált amerikaivá, hogy közben nem felejtette el, honnan jött.




Kumail (Kumail Nanjiani) egyik stand-up fellépése alkalmával ismerkedik meg a terapeutának készülő Emily-vel (Zoe Kazan), de egyéjszakás kalandjuknak, úgy néz ki, nem lesz folytatása. Az egyéni vágyak és a tradicionális társadalmi elvárások között nagy a szakadék, főleg, ha az egyik fél az elrendezett házasságok világából jön. Emily váratlan betegsége azonban átrendezi a lelki tartalmakat, Kumail pedig megismeri Emily Észak-Karolinából érkező szüleit, Beth-t és Terry-t (Holly Hunter, Ray Romano). Vajon lehet harcolni egy ezernégyszáz éves kultúra ellen úgy, hogy semmi se vesszen el örökre?

Olyan harcot vív, amit mi már megnyertünk. Kumail modern szofistaként sok etnikai anyag segítségével nevetteti közönségét barátaival együtt Chicago valamelyik stund-up színpadán. A műfaj remek terepe a világ ironikus megértésének, a szómágiának, melyben a szavak erotikája legalább annyira jelen van, mint a színházban vagy a költészetben.

Saját minőségi integrációján dolgozik a magánéletében is, mert lelkileg még félkész állapotban van.

Az iszlám, akárcsak a kereszténység, egy életforma is, és Kumail családja abszolút lojalitást követel, ám a fiatalember nem kér az érzelmi élmény nélküli házasság intézményéből. Coming outja totális elutasítást vált ki édesanyjából, ő pedig szelíd, sztoikus nyugalmával mindenen felülemelkedik.

Európában minden út Rómába vezet, Amerikában New Yorkba. Őszintén meglepett, hogy még Chicagóban is meg lehet rekedni, és van, hogy valaki a centrum felé veszi az irányt, hogy még jobban boldogulhasson, és még nagyobb sikereket érjen el.

Az Emilyt játszó Zoe Kazan fiatal amerikai színész, író, forgatókönyvíró, a világhírű, háromszoros Oscar-díjas Elia Kazan unokája, aki filmjeiben erőteljesen és nagyon természetes játékstílussal alakít öntudatos, okos, vagány nőket, akik nem ijednek meg saját árnyékuktól. Ha az orosz irodalomban mindenki Gogol köpenyegéből bújt elő, úgy minden kissé régebbi kultikus jelentőségű amerikai színész Elia Kazan és Lee Strassberg színészstúdiójából. Örömmel láttam, hogy Emily anyját alakító Holly Hunternek meg van az hüvelykujja, amit az 1993-as Zongoralecke című filmben Sam Neill fejszével vágott le.

Nagyon valós, napjainkra reflektáló, fajsúlyos témaválasztással fejen találta a rendező és a forgatókönyvíró a nézőket.

A téma ellenére könnyed, de nem súlytalan az előadásmód, ami Kumail Nanjiani erőszakmentes, ironikus karakterének köszönhető elsősorban. A női szereplők egyenrangú társadalmi és személyes viszonyrendszerben vannak megjelenítve, nem aszimmetrikus és romantikusra hangolt a szerelem, nincsenek hatalmi harcba futó csetepaték és játszmák, hanem két egyenrangú fél kapcsolatáról szól akkor is, ha egyikük nehezített terepen játszik. Nagyon szimpatikus húzása a filmnek, hogy a férje vadászó pakisztáni hajadonokat ironikusan, humorosan árnyaltan, kevésbé sztereotipikusan sikerült ábrázolni.




Lehet, hogy az egyik forgatókönyvírónak van ehhez a legtöbb köze, aki egyben a film női karakterének eredeti változata, mert ez a film Kumail Nanjianinak és feleségének Emily V. Gordonnak az igaz története. Hogy stand-up fellépőnek Nanjiani elég humoros-e, azt mindeni döntse el maga.

 

Értékelés:

 

A film Bechdel-tesztje negatív.

 

sav5-01

Szólj hozzá! Mert számít a véleményed, ráadásul regisztrálnod sem kell.

Legyél te az első hozzászóló!

avatar
wpDiscuz