Egyre kíváncsibb vagyok, hogy majd a ti listáitokon mik szerepelnek. De folytatom is a sort, mert még visszavan jó pár kedvencem.
The Witch (2015)
Apró részleteiben tökéletesre csiszolt 17. századi rémálom.
Tudom – na jó, szerényebben fogalmazok: csak sejtem – hogy ez lesz az egyik olyan eleme a listámnak, amivel nagyon sokan nem fogtok egyetérteni, de én ennek ellenére tartom, hogy Robert Eggers filmje az évtized egyik legjobb horrorja.
Pedig nem ijesztget, nincs benne jumpsacre, még csak a gonoszt sem villogtatja úton-útfélen, mindössze eszméletlenül hiteles korrajzot ad az akkori világ egyszerű, befolyásolható egyszeri embereiről,
a vak hit pusztító erejéről és egy család pusztulásáról.
Eggers elsőfilmes rendezőként közel hibátlant alkotott. A boszorkány szinte minden elemében mestermunka, a díszlet, a kosztümök, a fényképezés, de legfőképp a karakterek emelik a többi horror fölé.
Tudom, sokaknak ez kevés, értelmetlen, zagyva, és amúgy is… mi ezen az ijesztő?
Nos, ebbe nem akarok belemenni, nem jövök olyan unalmas frázisokkal, hogy akik így vélekednek, azok esetleg talán nem értették a film mondanivalóját, de annyit azért mindenképpen megjegyeznék, hogy akik húzták a szemöldöküket e film listámra kerülése miatt, azok a következőtől sem lesznek elragadtatva.
Parafaktor: 8/10. Örülök, hogy négyszáz évvel később élhetek.
The Lighthouse (2019)
A film, ami miatt szó szerint vágtam a centit, hogy végre a kezeim közé kaparinthassam, holott őszintén szólva nem egészen tudtam, hogy mit is kapok majd.
De elég volt látnom egy két perces előzetest. És megfogott. Az övé voltam. Tudtam, hogy ez ilyen ezerből egy élmény lesz. Nem Willem Dafoe miatt. Nem Robert Pattinson dacára. Hanem mert ez valami igazán különleges lesz. Tudtam. Éreztem.
Aztán végre eljött az este és megnézhettem. Még mindig előttem van az a nap, akkora hatással volt rám a film. Egyrészt ismét meg kellett hajolnom Dafoe zsenialitása előtt, másrészt számomra itt bizonyította be Pattinson végérvényesen, hogy ő bizony egy remek színész, és el kell felejtenünk azt a vámpíros mókát mindörökre.
De hogy Eggers nyom egy kettőből kettőt, arra csak legmerészebb álmaimban mertem csak gondolni.
Pedig megtette: a The VVitch után – ha lehet ilyet mondani – még egy szintet lépett. A szemünk előtt bontakozik ki az őrület, és lesz a világ leghétköznapibb színtere a pokol legmélyebb bugyra.
A Világítótorony egy borzalmasan gyönyörű utazás az emberi elme legmélyére, a horror egy olyan formája, amivel jó, ha évtizedenként egyszer találkozhatunk a vásznon. A tavalyi évem legnagyobb filmélménye, mindenképpen nézzétek meg. Tényleg.
Parafaktor: 8/10. Köszönöm, hogy nem száz évvel ezelőtt kellett élnem.
Ez még közel sem a vége, gyere tovább a negyedik oldalra is!
Ez még korántsem a vége, vár a 4. oldal, kattints a következő oldal gombra a folytatáshoz!
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!