Az első, nagyközönség számára is nyilvános, fizetős vetítésre 1895. december 28-án került sor a párizsi Grand Café indiai termében. Az előadást Antoine Lumière tartotta harminchárom néző részére. A maihoz képest akkor még nagyon kezdetlegesnek tekinthető vetítés annyira megdöbbentette az embereket, hogy amikor „A vonat érkezése” című rövidfilmet levetítették, sokan ijedtükben kiszaladtak a teremből, mert azt hitték egy valódi vonat érkezik. Ma mosolygunk ezen a helyzeten, de ne felejtsük el, hogy több, mint 130 évvel ez előtt történt mindez.
Auguste és Louis Lumière. E két zseninek köszönhetjük, hogy ma csodákat élhetünk át, amikor a teremben kikapcsolják a fényeket és „felgördül a függöny”. De mi is történt ebben a 130 évben, ami a mai kor digitális technikájához vezetett? Milyen mérföldkövek jelzik a néma filmek megjelenésétől a térhangzásig, a fekete-fehér filmtől a színes, “sokD”-s filmekig megtett hosszú, rögös út sarokpontjait? Hogyan jutott el a nagy mozik világa a lakásokba? És vajon miért látogatunk el ennek ellenére mégis a vetítőtermek izgalmakkal teli „sötétjébe”?
Nos, ezt próbáljuk most nektek bemutatni, és reméljük, hogy a sorozat végén sokakban átlényegül az, amit ma mozinak nevezünk. A fények kialszanak, a függöny felgördül, ti pedig dőljetek hátra a karosszékben, mert kezdődik az előadás!
Egy érdekes véletlen és párhuzam így az elejére: a vetítőgép (kinematográf) megalkotói, a Lumiére testvérek neve „fényt” jelent. És mi kell ahhoz, hogy a filmszalagról a vászonra kerüljön a kép? Fény! Nem akarok belelátni semmit a dologba, de lehet, hogy nem véletlen, hogy éppen ők találták fel ezt a fantasztikus szerkezetet?
A „mozi”, mint ilyen tehát korántsem amerikai találmány, ők maximum csak az ipari méretű filmtermelést találták fel, de erről már írtam egy másik cikkben. Úgy látszik, hogy nem csak a divat, hanem a mozi fellegvára is kezdetben Franciaország lett. Több cég is megalakult ezidőtájt a franciáknál, egymás riválisai voltak, de végül a Gaumont került ki győztesen a harcból. A nevükkel ma is nagyon sok francia film nyitányánál találkozhatunk (pl. „Az ötödik elem” is egy ilyen).
Auguste és Louis Lumière
Még mindig az 1900-as évek elején járunk, amikor a filmekhez még nem volt hang. Ezt is meg kellett oldani valahogy. Kezdetben úgy próbálták orvosolni a problémát, hogy egy fonográfról játszották le a film hangját, ami nem volt egy tökéletes megoldás, mert a hang csak a készülék tölcséréből szólt, és a mozigép kattogása a legtöbb esetben elnyomta azt. Ezért elkezdtek kísérletezni azon, hogy miként lehet megoldani a mozgókép és a hang egyidejű rögzítését.
A németek 1922-ben egy újabb, általuk fejlesztett találmánnyal rukkoltak elő. (Nem tudom feltűnt-e valakinek, hogy még mindig Európában vagyunk?) Három mérnök – Hans Vogt, Joseph Massolle és Benedict Engel – fejlesztette ki az ún. Triergon-eljárást, melynek az volt a lényege, hogy a hangot először elektromos impulzusokká, majd azokat fényjelekké alakítva fel lehet vinni a filmszalagra. Lejátszáskor ezek a fényjelek ismét visszaalakulnak elektromos jelekké, amiből aztán hangot sugároznak. A film és a hang így szinkronba került.
Az áttörést a Vitaphone eljárás megjelenése jelentette. Itt a hangot egy 40cm-es lemezről játszották le, aminek a hossza megegyezett a filmfelvétel hosszával. Az első, ezzel az eljárással forgatott film 1928-ban, Mezőhegyesen (!) készült, melynek címe „Ungarische Rhapsodie” volt. Németek készítették, de Magyarországon! És milyen érdekes, hogy a mozitörténelem legnagyobb áttörését éppen egy magyar filmnek sikerült megtennie: ez pedig nem volt más, mint a Csortos Gyula és Kabos Gyula főszereplésével készült „Hyppolit, a lakáj”. Triergon-eljárással készült, ami aztán végképp eldöntötte a két technológia közötti harc végét. A fényhang nyert!
A némafilmek halála, a hangosfilmek születése
Amerikában 1927-ben vette kezdetét a hangosfilm korszaka, a Warner Brothers (persze, hogy a kék-arany WB logo) által készített „A dzsesszénekes” című filmmel. A németek által feltalált triergon-eljárást vették át. A technológia ugyan sokba került akkoriban (egy vetítő ára ma sem olcsó, de akkortájt 250-500 ezer dollár nem volt kevés pénz), de ha fenn akartak maradni, akkor a cégek kénytelenek voltak beruházni. Akinek nem tellett, az lemorzsolódott. Egy év alatt megtízszereződött az amerikai hangosmozik száma, a némafilmeknek pedig leáldozott. Biztosan kemény világ volt az akkori amerikai filmipar…
A technika természetesen nem áll meg, a fejlődés halad a maga útján. Az utódok találmányai rendre az elődök, az igazi koponyák szüleményeire alapoz. Ezért is hangoztatom egyre azt, hogy amit egyszer már valaki létrehozott, azt nem lehet megismételni. Közelíthetünk innen, nézhetjük a másik oldalról, de akkor is mindig azokhoz az alapokhoz nyúlunk, ami előttünk valaki, vagy valakik már kitaláltak. Maximum csiszolni lehet egy-egy eljárást. Mert ettől a ponttól kezdve, már csak a technika tökéletesítése zajlott, de az hatalmas léptékben.
A színes film diadalmenete innen már szinte magától értetődött. Megoldódott a kép-hang szinkron problémája, már csak arra kellett rájönni, hogy miként lehetne a filmeket színesben a vászonra varázsolni.
Utólag olyan érzése lehet az embernek, hogy valamit NAGYON szerettek volna tető alá hozni, és ezért minden létező lehetőséget kiaknáztak hozzá. Ez természetesen nem rossz dolog, hiszen végül eljutottak oda is, így mi ma már egy kész anyagot kapunk, 130 évnyi fejlesztés esszenciáját. De vegyük ezt is sorjában:
Már azok a Lumiére testvérek is kísérleteztek a színes film megalkotásával, akiknek a világ a fekete-fehér filmet, sőt, egyáltalán a mozgóképet köszönheti. Az ő eljárásukat autokrómnak nevezték, ami önszínesítőt jelent. Olyan üveglapokat használtak, aminek a rétegeibe apró piros, kék és zöld színezésű keményítőszemcséket ágyaztak. A színes szemcsék csak meghatározott színű fényt eresztettek át. A réteg fölé a fekete-fehér fotoemulziót öntötték, és az így kapott nyersanyagot a szemcséken keresztül világították meg. Így megkapták a diapozitívot. Ez megint, vagy még mindig Európában tart minket, mintha csak nálunk lett volna hagyomány a filmezés, a filmkészítés, és minden technológia felfedezése, ami később lehetővé tette, hogy az „álomgyár” ipari méretekben űzze a szakmát.
És itt megjegyezném azt is, hogy a világon szinte minden tőlünk indult világhódító útjára. Nem akarok a történelem végtelen folyójában evezni, de mindenki tudja, hogy mire gondolok. Az, hogy Európát „a kultúra bölcsőjének” is nevezték, nem véletlen. Nem a gyarmatosításokra, és az ott kényszerrel létrehozott társadalmakra gondolok. Ott is éltek emberek, lehet, hogy „elmaradottabbak” nálunk, de akkor is innen került oda mindaz, amit itt hoztunk létre.
Elnézést a kis kitérőért, folytassuk.
1909 Londonban vetítették le az első színes hatású filmet, ami még mindig nem volt az igazi, mivel csak két színt tudtak additív módon keverni az eljárás során (egy fekete-fehér filmet váltakozva vörös és zöld színű szűrőkön keresztül vetítettek, és a létrejött képet fotózták le. Ez volt a „kinemacolor” eljárás, amit Geroge Albert Smith fejlesztette ki Londonban).
1917-ben a tényleges színes film bemutatkozására az Amerikai Egyesült Államokban a technicolor eljárás adott lehetőséget. Ezt már 35mm-es filmszalagokon alkalmazták. Eleinte a felvételhez egy különleges felvevőgépet használtak, amellyel sugárosztás útján vették fel a vörös, kék és zöld színkivonatokat. Ezekből a színkivonatokból állították elő a vastag emulziójú matricákat, amelyekből később kioldották az ezüstmentes zselatint. Ezeket a filmszalagokat megfelelő festékkel bevonták (szubtraktív színekkel: sárga, ciánkék, magenta), majd egymás után a fekete-fehér pozitív filmmásolatra nyomtatták. Ezzel az eljárással igen gazdaságosan lehet tömeggyártásra színes filmeket készíteni, további előnye, hogy a színkivonatok időállók.
Az igazi áttörés: a színes film
1936-ban a szubtraktív színkeverés fejlettebb eljárását alkalmazták, amit Wilhelm Schneider fejlesztett ki Németországban (1934-ban) és az Agfacolor néven vált ismertté a színes filmek körében. A német gyártót ebben az esetben azonban Amerika megelőzte. 1933-ban Leopold Mannes és Leopold Godowsky állította elő először a technológiát, amit aztán az amerikai Eastman Kodak 1935-ben meg is vett. A németek szabadalma a II. világháború után felszabadult, és ezt részben a Kodak be is építette saját technológiájába, majd Kodachrome néven kezdte el forgalmazni. (Az elvonó színkeverés a fény fizikai és optikai tulajdonságát vette alapul.)
Az amerikaiak innentől kezdve átvették a filmkészítés „vezető szerepét”. Mintha Európa büntetésbe került volna, hogy lehetőséget adott valakinek arra, hogy a pusztulás szélére sodorja az emberiséget. Egyszerre megrekedtünk valahol a semmi közepén, miközben a világ elhúzott mellettünk. Nem akarok politikai ideológiákkal fárasztani senkit, de ha jobban belegondolunk, akkor ez történt. Ma pedig különösen kiéleződik ez a különbség, már ami a filmeket illeti. Nem csak a mennyiségre gondolok, hanem a minőségre is. Igaz, hogy sok európai filmes van, időnként fel is bukkan egy-egy gyöngyszem a sorban, de akkor is inkább Amerika az a hely, ahova még az európai alkotók is szívesebben mennek. Valljuk be magunknak, hogy ott sokkal több az anyagi lehetőség, valószínűleg hamarabb találnak olyan támogatót, aki segíthet egy-két komolyabb művet tető alá hozni. És így eljutunk oda, amit egyre nehezebben tudok elfogadni; jelesül, hogy az „álomgyár” elszippant minden tehetséget magához, és ott foglalkoztatja őket, ahol szem előtt vannak. Így aztán meg tudják üzenni a világnak ha éppen valami nagy baj van, vagy olyan üzeneteket is tudnak küldeni a filmeken keresztül, amiről mi, egyszerű fogyasztók nem is tudjuk, hogy az. Mert az ő műveikre jobban odafigyelünk… Ejnye, megint elkalandoztam!
1939 – Az első amerikai hangos játékfilm, melyben hosszabb színesre forgatott és színesen vetített jelenet volt, az „George Cukor: A nők” című filmje. Ugyanebben az évben Victor Fleming és George Cukor rendezésében elkészül a teljesen színesre forgatott és színesen vetített film, az „Elfújta a szél”.
Hófehérke és a hét törpe (1937)
A Technicolor cég 1930-ra dolgozta ki a három alapszín, illetve a keverésükkel létrehozott többi színnel készíthető filmek gyártási lehetőségét. Walt Disney fejlesztette ki az eljárást. A „Hiúság vására” című film 1935-ben készül el, de a színes film valódi premierjére 1937-ben került sor Disney „Hófehérke és a hét törpe” című klasszikusával. (A rajzfilmek fejlődéséről egy külön cikkben fogok értekezni, mert az is megér némi fejtegetést…)
A fejlődést a színes fotótechnika változása határozza meg, egyre nagyobb fényérzékenységű és jobb minőségű nyersanyagok kerülnek a piacra.
1938-ban színes amerikai film készült Technicolor eljárással Budapesten, Liszt Ferenc zenéjére, „Beautiful Budapest” címmel.
Az első teljes egészében színes technikával készített magyar rajzfilmet, az 1951-ben bemutatott „A kiskakas gyémánt félkrajcárját” Macskássy Gyula rendezte. A 15 perces filmhez mintegy 20 000 fázisrajzot kellett elkészíteni. A kiskakas és az öreg néni figuráját Fekete Edit grafikusművész tervezte. Színes technikával már korábban is próbálkoztak Magyarországon: Kató-Kiszly István 1932-ben rendezte a „Bogárorfeum” című rajzfilmjét, amelyben kiszínezett háttér jelent meg a vásznon. Az 1942. február 21-én bemutatott „A beszélő köntös” című fekete-fehérben forgatott filmnek már három színes betétje készült.
Az első egész estés teljesen színes magyar film az 1950. február 27-én bemutatott „Ludas Matyi” volt.
Lúdas Matyi (1949) – Soós Imre és Horváth Teri
Ezek csak a komolyabb mérföldkövek voltak a filmkészítés kezdeti szakaszában. Feltalálók, mérnökök, mind olyan emberek tették lehetővé e világ létrejöttét, akik csak ámulnának azon, amit MA mozinak nevezünk. Ahogy az 1895-ös közönség meglepődött a „vonat érkezésén”, az a döbbenet lenne úrrá a Lumiére testvéreken is. Lehet, hogy eszükbe jutott mindaz, amit ma mi élünk át, de valószínűleg nem ekkora léptékben gondolkodtak. A kezdeti kis, 20-30 fős vetítő „szobákat” felváltották a több száz főt befogadó termek, sőt, ma már ott tartunk, hogy egész komplexumok épülnek ki, esetenként 10-, vagy még több teremmel. Az pedig, hogy a mozi már a lakásokban is helyet talált magának, egy újabb kis csoda. A technológia fejlődése oly léptékben felgyorsult, hogy az egyik új rendszerről olvasva rádöbbenünk, hogy amit eddig újnak, modernnek véltünk, az lassan már kikopik a köztudatból, és valami egészen más, döbbenetes dolog veszi át a helyét. A gondolkodó elmék egyre inkább törekednek a tökéletesen élethű világ visszaadására, és amikor például egy sci-fit nézünk, majdhogynem elhisszük, hogy amit látunk, az a valóság. Röpke 2-3 órányi csoda, ámulat (már akit megérint annyira egy-egy film, mint engem), a fantázia pedig kimeríthetetlen és határtalan. Nagyon sokszor elgondolkodom azon, hogy honnan jut az alkotók eszébe mindaz, amit aztán a vásznon megmutatnak nekünk. Értem, hogy van egy író (néha több), de akkor is: milyen világban élhet egy ilyen ember. Írtam ugyan egy „könyvet”, én is teremtettem már egy világot, így nagyjából el tudom képzelni. De amit ők alkotnak, az messze túlmutat a mi fantáziánk korlátain.
A következőkben megpróbálom majd bemutatni, hogy miként tört utat magának a mai kor egyik legnagyobb vívmánya, a 3D-s technika, és a komputer animáció. Izgalmas világ, mely bővelkedik a lehetőségekben, és szerintem NAGYON nincsenek még a határok meghúzva.
Az első előadásnak vége. A gépész kikapcsolta a gépet, a függönyt összehúzták, a közönség egy új élménnyel sétál ki a teremből. Csend és félhomály van. A terem világítása lassan elhalványul, majd sötétség borul az üres székek soraira. A következő vetítésig… Sziasztok!
[fb_button]
Minőségi cikk, öröm volt végigolvasni! Jöhet a folytatás.