Egy súlyosan diszfunkcionális család mindennapjainak lehetünk szemtanúi a The Ranch-et nézve, amit groteszk módon mégse drámai sorozatként sugároz a Netflix, hanem szitkomként. A 2016 tavasza óta futó műsor első 3 része érhető csak el az európai előfizetőknek, de ha valakinek a megalázó helyzeteken és a lelki terroron való kuncogás a zsánere, nekik jó hír, hogy a tengerentúlon már a 2. évad is lement.
A The Ranch egy coloradói farmer, Beau (Sam Elliott) és családjának a története, amibe ott kapcsolódunk be, amikor kisebbik fia, Colt (Ashton Kutcher) félprofi futballpályafutását otthagyva hazatér a farmra. Beau és felesége, Maggie (Debra Winger) elváltak, a farmot nagyobbik fiával, Roosterrel (Danny Masterson) tartja fenn.
Colt karrierjét és úgy általánosságban a személyét nem sokra becsüli, az mégis folyamatosan apja kegyeiért küzd, miközben Roostert, aki saját életét teljesen beáldozta a farmért, úgy-ahogy megtűri. Colt és Beau összeszólalkozásait Rooster hivatott enyhíteni, Maggie pedig, mint egy cheerleader, biztatja fiait a folytatásra, amikor már túl sok volt az apjuk.
Nehéz pontosan rámutatni, hogy mi igazán gyenge a The Ranch-ben, olyan sok helyen vérzik. Az alakítások egy része mindenképp, a gépi aláröhögés inkább szánalmas, ahogy a 90-es évekre jellemző stílusban berendezett helyszínek is.
Viszont, ami inkább vérlázító, az az írás. Az áldozathibáztatás csak egy dolog (de csak mert még visszatérek rá később). A nézőt folyamatosan nevetésre próbálják késztetni még olyan elképesztően drámai helyzetekben is, ahol a legtökéletesebben időzített és elhelyezett poén se oldja a feszültséget.
Hatalmas írói hiba, hogy nem találták meg az egyensúlyt a drámai és a vígjátéki elemek között: túl sok és túl súlyos a dráma, közben túl kevés és túl gyengék a poénok.
A cél valószínűleg nem ez volt, hanem inkább az Azok a 70-es évek show-hoz hasonló valami, amiben Kutcher és Masterson már részesei voltak egy hasonló családmodellnek, csak abban tényleg a komédia dominált. Red Foreman (Kurtwood Smith alakításában) szintén agresszív, de végletekig eltúlzott apafigurája lehetetlenné tette, hogy igazán komolyan vegyük, és jó szitkomhoz híven a drámai elemek egyébként se voltak túlságosan kidolgozva.
Sam Elliott alakítása engem végképp meggyőzött arról, hogy szerepeltetése bármilyen vígjátékban óriási vétség, mivel a humor a legcsekélyebb mértékben sincs jelen a játékában. Már a szintén Netflixes Grace and Frankie-ben is elképesztően lehangoló volt az ő szála, de most kiderült, hogy ez nem feltétlenül az írók hibája volt; egész egyszerűen nincs humora. Ez pedig azt eredményezi, hogy az amúgy nagyon odatett drámai jelenetek nincsenek kiegyensúlyozva néhány jól elhelyezett poénnal, szóval nincs feloldás, nincs fellélegzés egy-egy baromi súlyos lelki abúzus után.
Két rész után még nem igazán derült ki a sorozatban, hogy Colt miért akar ebben a teljesen beteg és káros környezetben maradni, főleg, miután egyszer már kiszabadult. Ezt a készítők nagyon simán elintézik a már említett áldozathibáztatással, ami az anyától érkezik főleg. Ez megint csak teljesen érthetetlen, hiszen Maggie elvált Beau-tól, azt várná az ember, hogy kicsit objektívebben látja a terrort, amiben – valószínűleg – korábban élt, és valamifajta hasznos, támogató funkciót tölt be felnőtt fiai életében, de erről szó sincs. Visszalöki őket az apjukhoz azzal a felkiáltással, hogy ők is makacsok és ugyanúgy hibásak a megromlott viszonyért.
Tehát egyik oldalon ott a nyíltan agresszív apa, akinek semmi nem jó, csak kritizál, a szeretet semmilyen jelét nem mutatja, kapcsolata a gyerekeivel, akiket felnőtt létükre taknyos kölykökként kezel, nem több munkaviszonynál. A másik oldalon pedig az anya, aki ugyan kiszabadult ebből a rettentő környezetből, gyerekeit mégis visszakergeti bele, igazi támogatást tőle se igazán kaphatnak.
Felmerül a nézőben a kérdés, hogy ez mégis kinek vicces?
Ki gondolta, hogy ezen bárki nevetni fog? Akiben az empátia csak csekély mértékben is jelen van, minimum erősen nyugtalanítja majd, de semmiképp se fogja azt gondolni, hogy ezt a műsort jó érzés nézni. Szóval szitkomként egyáltalán nem működik, drámaként pedig felháborítóan begyöpösödött nézeteket tükröz, ezért annak se válik be.
Hát, Netflix, gratulálok. Egy újabb remek alkotás, amiben egy elképesztően súlyos problémát úgy mutattok be, mintha az optimizmussal és az átlagnál kicsit több akaraterővel megoldható lenne. Az még külön furcsa az egészben, hogy Ashton Kutchernek a való életben nagyon is szívügye a családon belüli erőszak elleni harc, a közösségi médián gyakran láthatjuk ezzel kapcsolatos posztjait; érthetetlen, hogy hogy adhatja a nevét egy ilyen műsorhoz…
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!