Hollywood az utóbbi években nem produkált igazán emlékezetes, időtálló és egyedi alkotásokat. Nagyon úgy látszik, hogy a remake-ek, és a különféle nyomtatott adaptációk képezik a 2010-es évek filmgyártásának eszenciáját.
Kétségtelen azonban, hogy az egyedi, kreatív filmgyártásnak vannak még korszakalkotó darabjai az Atlanti-óceán túloldalán is. Idén Edgar Wright szállított le egy olyan akcióremeket, ami alátámasztja azt, hogy még korai temetni az autentikus filmgyártást.
A Baby Driver – a magyar címet inkább hanyagolnám – pedig olyan élményben részesíti a nézőközönséget, amivel képes igazán kiérdemelni a méltó helyet az akciófilmek Parnasszusán.
Baby (Ansel Elgort) profi sofőrként segíti a bankrablók menekülését a New Yorki nagykutyának, Dokinak (Kevin Spacey). Hallása gyermekkorában egy baleset miatt megsérült, így a fülében csengő állandó zúgást zenehallgatással kell kompenzálnia.
Munkái során válogatottan rossz arcú bűnözőkkel kell együtt dolgoznia, hogy kiegyenlítse Dokinak egy régebbi tartozását, sőt, időközben a szerelem húrjai is felcsengenek a szívében.
Amikor elkezdtem nézni a filmet, tartottam tőle, hogy belefulladok a klisétengerbe, de a továbbiakban a film minden perce váratlan fordulatokkal cáfolt rá a kezdetleges előítéleteimre.
A történetben mindig van egy kisebb fordulat, ami pörgésben tartja a nézőt és odaszegezi a szemét a képernyőre. A pörgés magát nem csak az akciójelenetek dinamikusságában, hanem a párbeszédekben is képviselteti, ez képezi leginkább a mű intellektuális magvát, és összességében ez is teszi maradandóvá.
Az akciófilmek nagy részében a bűnözői élet egy nagyon szimpatikus, színes-szagos romantikával átitatott macsósággal kerül a nagyérdemű elé, amivel akaratlanul is szeretünk szimpatizálni. A Baby Driver ezzel ellentétben megmutatja a bűnözői élet árnyoldalát, azokat a morális problémákat, amikkel az alvilágban aktívan mozgónak napról napra szembesülnie kell.
Ezt főképp a karakterein keresztül teszi, de a bűnesemények is leszakítanak minden alkalommal egy-egy darabot Baby lelkéből.
A mellékszereplők karakterei nagyon jól ki vannak dolgozva, egytől egyik egyediek és én a legtöbbel kellőképpen is azonosulni is tudtam. Erősségük leginkább abban van, hogy a bűnözői karakterek közül a legfőbb típusokat magában foglalják.
Találkozunk a kegyetlen gettóvilág szörnyszülöttével, a társadalomból kivetett alakkal, a kiégett „élj a mának” partihajhásszal és az intelligens tervezőzsenivel is.
A zenék a történetből fakadóan kiemelt mennyiségben és minőségben szerepelnek a filmben, ezáltal létrehozva egy rendkívül egyedi hangulatot, amit a hangvágás és a képi világ tovább erősít. A forgatókönyv nagyon humoros és elmés párbeszédekkel festi alá a cselekményt és a színészi játék ezt csak tovább erősítik.
A szerelmi szálat én egy kicsit gyengének éreztem, de ez főképp Debora (Lily James) gyengén megírt karaktere miatt van.
A befejezés pedig eltér a megszokottól és igazán ez teszi a koronát az alkotásra. Minden karakter pontosan azt kapja, amit megérdemel, így az igazságérzetünk sem marad kielégítetlenül a film befejezése után.
A zene kulcsszerepe miatt a fejlett mozis hangtechnika az élmény kiemelkedő részét szolgáltatja. A Baby Driver zsánerében egy páratlan filmélmény, amit az akciófilmek kedvelőinek kötelezően tudok ajánlani, de magas intellektusa miatt még a filmművészeti ínyencek is tetszésüket lelik benne.
[fb_button]
A zárás picikét negédes, de számítottam rá és nem is rossz pontnak írom fel. Nagyon élveztük a filmet. Mindenkinek ajánlani tudom.
Hirtelen felindulásból és időütközés miatt kellett választanom egy filmet időtöltésképp, amíg a család többi része azt a filmet nézte, amit már én láttam. Eme film volt pont egy időben, elsőre csak egy kis unaloműzőnek indult, de a végén kellemes csalódás lett belőle és egy szép filmes élmény.
Csak ajánlani tudom.
“A Baby Driver – a magyar címet inkább hanyagolnám – pedig olyan élményben részesíti a nézőközönséget, amivel képes igazán kiérdemelni a méltó helyet az akciófilmek Parnasszusán.”
Ez ugye szarkazmus volt…?