Neon démon (2016) – kritika

Nicolas Winding Refn, Dánia egyik legfelkapottabb rendezője az álomgyárban eddig a Bronsonnal (Tom Hardy remeke) és a Drive-al (Ryan Gosling) alaposan beleverte magát a köztudatba. Két egyáltalán nem hétköznapi filmje gyorsan emelkedett kultikus státuszig és sikerre vitt két színész karriert.




A hirtelen jövő, hatalmas elvárások alaposan meg szokták nyomni az alkotói vénát és sok esetben hamar elapad az ihlet. Refn filmjeinek egyedisége lett a csapdája is. A Drive ikonikus jeleneteivel, azok lassú melankolikusan drogos élményével olyasmit tettek a néző elé, amit nagyon nehéz jól ismételni. Nem is jött össze. 2013-as filmje, a Csak Isten bocsáthat meg ismét Goslinggal a főszerepben hatalmasat bukott. A Drive-hoz képest is belassult, unalmas és végtelen buta mozi sokaknak okozott kínkeserves és csalódó perceket.

Refn egészen 2016-ig csendesen várt újabb munkájával, majd egy fiatal modell kaotikus és totálisan elszállt világába dobott minket. Jól tette-e vagy sem, erről írok most.

Refn egyfelől olyan mint Tarantino. Utóbbi a dialógusok mestere, ő maga pedig az audiovizualitás megszállottja. Már a Drive és a Csak Isten… látványa és elszállt képei no meg zenéi is azonnal levittek alfába, de a Neon Démon víziója maga a totális delírium.

Jesse (a sokkoló Elle Fanning) modell karrierről álmodva érkezik Los Angelesbe, ahol különös szépségét azonnal felfedezi a szakma és csakhamar a modellvilág krémjében találja magát. Ami minden csak nem fényes Mennyország, hanem maga a rideg, taszító pokol. A konkurenciaharc és a szakma számtalan döbbenetes és taszító árnyoldalának megtapasztalása nem várt fordulatokkal tarkítják a lány életét. Hamarosan rádöbben itt már nem csak a kifutó neonfényének ragyogása a tét, hanem az élete.

A Neon Démon nehéz mozi. Lassú, szürreális, erőszakos. Vizualitása döbbenetesen groteszk, iszonytató és mégis lenyűgöző egyszerre. Ez és a plasztikus színészek már-már földöntúlian idegen játéka adják az egészen rémálomszerű film kockáinak értelmét. Biztos vagyok benne, hogy sokaknak bukás lesz a dolog és talán többet nem is akarnak hallani róla. Engem mégis furcsamód lenyűgözött.

Cliff Martinez tökéletes zenei aláfestése, Natasha Braier félelmetesen egyedi vizuális megoldásai (Refn kizárólag női operatőrrel akart dolgozni a filmen, mert úgy vélte jobban átérzik az egészet) és a döbbenetes Fanning lány manga világot idéző, robotikus alakítása valamint a meglepetés mellékszerepő, Keanu Reeves undok és erőszakos karakterével sikeresen jönnek le a vászonról életünk egyik legsötétebb rémálmának megvalósulásában.

A Neon Démon beáll az olyan megosztó filmek sorába mint a Showgirls, ahol alapból ingoványos talajon járunk és a lélek mélyére hatoló cselekmény sokszor gyomorforgató és sokkoló képei alaposan megtépázzák a nagyérdeműt. Sokaknak talán örökre feledésbe merül vagy remélhetőleg hamar kitörlődik ez az öncélú(nak ható) és gusztustalan film, de mások számára lehetséges ad valami olyan pluszt ami manapság is merésznek számít a mozi világában.



Hasonló dolgokkal szembesülhetünk a francia Gaspar Noé filmjeinél is, hisz akárcsak ott, itt is mindösszesen egy dolgunk van. Eldönteni megtesszük-e azt az utolsó kis lépést mely elválasztja a normalitást az abnormalitástól és ha már úgy döntünk igen, akkor nagy levegőt véve nyitott szemmel alámerülni és hagyni magunkat beleveszni…

Értékelés:

[fb_button]

Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!

avatar

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .