A Csajok – micsoda meglepetés! – egy igazi csajos sorozat. Volt. Hat éve még arról szólt, hogy a szokásos hollywoodi máz nélkül megmutatta négy fiatal lány életét önmegvalósításuk és útkeresésük közben. A filmekben és sorozatokban rendszeresen idealizált New York-i életvitelt is próbálta egy árnyalattal realisztikusabban megjeleníteni – gyakorlatilag a Szex és New York fiatalabb, glamúrmentes változata.
Ehhez hozzájött még napjaink női testideáljának bojkottálása is: a karakterek külsejükben is eltérnek a sablontól, és ezt aktívan fel is használja a sorozat. Ami közös a szabad lelkű Jessában (Jemima Kirke), az okos-beszédes Shoshannában (Zosia Mamet), a modellszépségű Marnie-ban (Allison Williams) és a dundi és kicsit sem szégyenlős íróban, Hannah-ban (Lena Dunham, aki a show készítője, írója és rendezője is egyben), a függetlenség, a talpraesettség és egyéb modernkori női kvalitások – bennük öltött testet a feminizmus.
A sorozatot az első három évad miatt nézem még most is, annak ellenére, hogy egyre kevesebb örömömet lelem benne. Amik egykor odaragasztották a nézőt a képernyő elé, egyre jelentéktelenebbek: a négy lány barátsága és a jelenkori problémákon való könnyed, humorral teli filozofálgatás. Kétségtelenül megvannak még mindig a pozitívumai, de sokszor nem egyértelmű az üzenet, és feszeng a néző kínjában.
Egészen zseniális volt, amíg minden csaj szála rendesen meg volt írva, de Lena Dunham nárcizmusa időközben olyan méreteket öltött, hogy úgy tűnik, most már minden arra irányuló törekvést csírájában fojt el, ami a többi szereplő történetének a kibontását eredményezné. Az ötödik évadra eljutottunk oda, hogy évadon belül egy-egy epizód jut már csak a három másik lányra (igaz, azok 100%-ig nekik vannak szentelve), de azon kívül gyakorlatilag díszletként vannak jelen a sorozatban, amíg Dunham kiéli magamutogatási vágyát.
Amikor az egyszereplős részek által okozott eufória lecseng, Hannah újabb önző tetteit vagyunk kénytelenek nézni, vagy a teljesen indokolatlan meztelenkedéseket és szexjeleneteket. Nem vagyok prűd, nem zavar a szex a vásznon.
Viszont ha egy szexjelenet öncélú, a cselekményt nem mozdítja előre vagy nincs mondanivalója, akkor felesleges. Márpedig a Csajokban hemzsegnek az olyan képsorok, ahol Lena Dunham közszemlére teszi – nem feltétlenül szemet gyönyörködtető – bájait, és teszi mindezt olyan rendszerességgel, mintha pornófilmet forgatna; igaz, jól megírt párbeszédekkel.
Dunham annyira erőszakosan akarja mélyíteni Hannah karakterét, hogy közben mellékszereplővé fokozza le a többi lányt, mégis egy helyben toporog még mindig, annak ellenére, hogy csupa olyan élettapasztalattal gazdagodik az évadok során, amik egyértelműen jellemfejlesztő hatásuk miatt kerültek a forgatókönyvbe (pl. másik államba költözés, írói karrierfejlesztés, továbbtanulás). Ezeknek csak annyi eredményük lett, hogy mostanra tökéletesen tudja „definiálni magát”, csakhogy az önképe teljesen fals. Hiába ad Dunham magának magas labdákat a forgatókönyvben, nem kezd velük semmit, és érthetetlen módon mindent újra és újra vetkőzéssel old meg.
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy lányok millióinak segít elfogadni önmagukat azáltal, hogy a hollywoodi normákkal szembemenő külsejét ilyen bátran felvállalja, de ez nekem megint az egoizmusának a kivetülése, nem szívjóság. Dunham nem azért meztelenkedik, hogy példát mutasson – pusztán szereti magát mutogatni. Hannah hedonista életstílusa semmilyen módon nem példaértékű.
Az is további remek példája a képmutatásnak, ahogy a sorozat a „valódi” New York-i életet ábrázolja. Nagyon igazinak szánják, például sosem sajnálnak energiát feccölni abba, hogy elmondják és összehasonlítsák az ingatlanbérleti díjakat, a város megfizethetetlenségét, a lehetetlen életkörülményeket, de ez mind csak duma.
A megvalósítás ugyanakkora hazugság, mint az összes többi sorozatban: a szereplőknek mindenre van pénzük, jó (vagy legalábbis jól kinéző) környékeken, szuper lakásokban laknak, stb. – mindez persze nem lenne baj, csak annyit papolnak az ellenkezőjéről, hogy hitelét veszti a műsor.
Ha mindez nem lenne elég, a sorozat eddig nem látott mélypontra ér a hatodik évadban, mikor is olyan gyöngyszemekkel kápráztatja el nézőjét – az újfent félmeztelen – Hannah, mint például hogy „mindenki annyira elfoglalt a siker hajszolásával és az önmegvalósítással, hogy közben nem tapasztalják meg az örömöt”. Miközben a nézőben lecseng ennek a Coelho-szintű bölcsességnek az esszenciája, először Marnie, majd Shoshanna teljesen karakteridegen viselkedésének lehetünk szemtanúi. Nincs vége a zuhanórepülésnek: Hannah felveszi a prédikátor szerepét, és önmagát példaként beállítva mutat rá a többiek önzőségére. Egy pillanatra megörültem, amikor példátlan mennyiségű önkritikát gyakorolt egy jelenetben, de pár perccel később kezdtem gyanítani, hogy mire megy ki a játék. Tartok tőle, hogy azért torzítja el a többiek viselkedését most, hogy aztán ő legyen a megmentő, aki mindenkit jó útra térít. Remélem, hogy nem lesz igazam, de sajnos beleillene Dunham stílusába.
Egyértelmű, hogy miért kéne abbahagynom a sorozat nézését. A Csajok olyan, mint egy bántalmazó párkapcsolat: a szenvedő fél tudja, hogy ki kell lépnie belőle, de nem tud, mert a bántalmazó mindenféle trükkel magához láncolja a másikat. Nézőként szenvedek, ahogy kedvenc szereplőim önmaguk paródiájába fordulnak át, de nem tudom otthagyni, mert néha mégis megcsillan a reménysugár (főként akkor, amikor a rendezői széket valaki átveszi ideiglenesen Dunhamtől). Ilyenkor azt gondolom, képes rá, hogy megváltozzon, mert jó az alapanyag, a karatkerekben van potenciál, a színésznők és a mellékszereplők is remekek. Úgyhogy csak tűrök és panaszkodok.
Ha ajánlanom kell a sorozatot, azt mondom, hajrá, kezdjen neki bárki, aki egy jó humoró, a feminizmust jó irányból megközelítő sorozatra vágyik, de csak addig nézze, amíg jólesik, és ne tovább! A Csajok nem egy hullámzó színvonalú sorozat, erős kezdés után volt egy abszolút tetőpontja, de azóta lefelé ívelő pályán van. A későbbi évadok a feminizmus helyett már csak az önzést népszerűsítik, és a női barátságok dinamikájáról hamis képet adnak. Egy pozitívumot nem lehet elvitatni azonban: tökéletes példája annak, hogy mire nem szabad törekedni, így a kritikus néző átfordíthatja a sorozat romboló hatását, és önmaga fejlesztésére használhatja.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!