Mission: Impossible – Utóhatás (2018)

52 esztendővel ezelőtt indult világhódító útjára a Mission: Impossible, igaz akkor még “csak” sorozat formájában, és természetesen Tom Cruise nélkül. A széria folytatása már nálunk is ismertté tette a címet, noha azt hiszem, hogy azt igazán a mozifilmek tették ismertté.

Idestova több, mint 22 éve vetette bele magát az akciók sűrűjébe Ethan Hunt, azaz a névvel azóta már eggyé váló Tom Cruise, aki ekkoriban még csak süldő 34 éves volt, hatalmas vehemenciával, de annál kevesebb eleganciával. Az évek során aztán, ahogy a ráncok gyűltek (majd a kellő mennyiségű botoxtól újra kisimultak), úgy lett Tom egyre inkább a kémfilmek királya.

Míg az első, De Palma rendezte epizód egy kissé elbagatellizálta a történéseket (és John Woo, valamint Abrams is ezt a vonalat vitte tovább a soron következő két folytatásban), 2011-ben Brad Bird egy egészen más irányba állította a szériát.

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de számomra a Fantom Protokoll egy óriási meglepetés volt, mert bár az összes M:I filmet szeretem, a negyedik rész annyira friss volt, más és vérprofi, hogy alig bírtam kivárni a folytatást. Pedig a Titkos nemzet csak négy évvel később érkezett és bár Christopher McQuarrie filmje a Fantom Protokoll által kijelölt ösvényen haladt tovább, számomra valamivel gyengébben sikerült, mint Bird filmje.

Ez már csak azért is aggodalomra adott okot, mert a sorozat történelmében először ezúttal duplázásról van szó: a széria hatodik, Utóhatás alcímet viselő epizódját szintén McQuarrie írta és rendezte.

Ezúttal azonban egy határozott kézmozdulattal lesöpörte mind az öt filmet az asztalról és leszállította ‘A’ Misson Impossible mozit.

A történetbe különösebben nem mennék bele: igen, nagyjából azt fogod kapni, amit vársz. Ethan egyedül a világ ellen és a világért. Nem ez adja a mozi sava-borsát, de ezt már megszokhattuk azt hiszem.

Két dolog miatt lett ez a nyár legnagyobb filmélménye és az utóbbi évek egyik, ha nem a legjobb (kém) akciómozija. Ez a két dolog pedig szorosan összefonódik.

Tom Cruise elmúlt 56 éves. Vele együtt öregedett Hunt is, s ahogy Tom-nak őszül a halántéka, úgy hősünké is egyúttal. A internetet bejárták a képek/videók: ezúttal sem a kaszkadőröké volt a fő szerep, nem a CGI-re bízták a legveszélyesebb jeleneteket, hanem Tom igenis odaállt és kiugrott, leugrott, átugrott, ha kellett, akkor a bokáját törte, ha kellett, akkor szabad esett. Egy közel hatvan éves test azonban már nem, vagy csak hatalmas nehézségek árán képes arra, amire a harmincéves.

Ethan Hunt pedig megtörhetetlenül megy előre, félelmet nem ismerve. Hisz a világnak szüksége van rá. Hisz egyedül van, nincs mögötte már az a támogatás, ami régen. Hunt jól tudja ezt, tisztában van vele, hogy nincs választása: vagy ő menti meg az emberek, vagy senki. Ez egy ilyen helyzet. Ő pedig megteszi amit kell. Noha…

Noha ott van az arcán a fáradtság. A múlandóság. Az öregedés.

Azért zseniális McQuarrie filmje, mert eddig elképzelhetetlen módon elmélyítette Hunt karakterét és ez nagyon-nagyon jót tett a szériának. Emellett persze a sztori rendben van, az akciójelenetek pedig tényleg lenyűgözőek, igazi régi vágású megoldásokkal, ami öröm a szemnek.

Azt hiszem ennyi az, amit elöljáróban tudnotok kell. Az Utóhatás még azok számára is remek élmény, akik amúgy nincsenek oda a Mission: Impossible filmekért, mert akciófilm ilyen konzekvensen rég volt összerakva.

Remélem Tom bírja még a strapát egy ideig és legalább egy hetedik résszel bővül majd a széria.