Mindenki (2016) – kritika

Nemrégiben derült csak ki az az örömteli hír, hogy a tavalyi Saul fia siker után idén sem kell csupán érdeklődésből néznünk hajnalban az Oscar gálát, hiszen a 89. díjátadón is lesz olyan magyar alkotás, aminek drukkolhatunk majd, egész pontosan Deák Kristóf rövidfilmje, a Mindenki (Sing).

Aránylag ritkán találkozom rövidfilmekkel, pláne ritkán írok róluk, de ez most egy örömteli kivétel. Amit ilyenkor -no és megtekintés közben is- nehéz észben tartani, az az, hogy ez nem egy teljes estés mozi, más szerkezettel működik, máshogy szolgálja fel a mondanivalót, egy szóval egy egész más eszköz, mint egy másfél órás film.

A Mindenki nagyon ügyesen veszi ezt az akadályt, egyetlen pillanatig sem éreztem azt, hogy kicsúszunk az időből, vagy hogy túlnyújtottak egy velős jelenetet a 25 perc kedvéért. Szerethető szűk fél óra, az összetartás erejéről, no és a kilencvenes évek utánozhatatlan és felejthetetlen hangulatáról.

Mindenki – egyért, és egy mindenkiért

A rendszerváltás környékén járunk, főszereplőnk Zsófi (Gáspárfalvi Dorka) új iskolába kerül, ahol a beilleszkedés könnyen megy neki. Rögtön az első napján összebarátkozik a legnépszerűbb lánnyal, Lizával, sőt, még a kórusba is bekerül -ami ekkoriban még nagyon fontos volt egy kisgyerek iskolás életében-. A kórus vezetője, a bűbájos Erika néni azonban sikerorientált és olyat kér a lánytól, ami nem igazán összeegyeztethető a tanári fogadalmakkal. A gyerekek pedig összefognak…

Ennyi a történet, én előzetesen nem tudtam, hogy miről szól majd és hogy őszinte legyek, hálás voltam, hogy nem kevertek bele “komolyabb” konfliktust és a végén a meghökkenés helyett egy hosszan tartó, őszinte mosoly ült csak ki a számra. Én pedig ennek nagyon, de nagyon örültem.

A rövidfilm technikai kivitelezése kitűnő, nem találni rajta fogást, és ugyanez igaz a castingra is: a két lány is színésznek született, az Erika néni szerepét alakító Szamosi Zsófia pompás választás volt, a zenék remekül passzolnak.

Összességében egy rossz szavam nem lehet Deák Kristóf alkotására (nem véletlen van ott a legjobbak között), mindössze talán annyi, (de mondom még egyszer, én ezért inkább hálás vagyok) hogy hiányzik belőle a meghökkentés: “csupán” egy kitűnő korrajz, sokunk gyermekkorából egy szűk félórányi szelet.

Február végén pedig lehet izgulni, de merem mondani, hogy a Mindenki esélyesként van ott a fináléban és nem lennék túlságosan meglepődve, ha idén is egy Oscar-díjjal gazdagodna a hazai filmgyártás.

[fb_button]