Mindig gyanús, ha egy film extremitásra épít, mert úgy érzem, visszaél majd a különösség felmutatásával, a film meg nem lesz jobb tőle. Stella Meghie rendező elaltatta a gyanúmat – amennyire nem szokványos a film problémája, annyira szelíden is ábrázolja.
A rendező finom ízlésénél csak színészei jobbak, kevesebb modorosságtól mentesebb fiatal színészt láttam, mint Amandla Stenberg (Maddy) és Nick Robinson (Olly). Stenberg a Columbianaban (2011) és az Éhezők viadalában játszott, Robinson pedig a Jurassic Wordből és Az 5. hullámból (2016) lehet ismerős.
Vicces, okos gyönyörű. Ebben a sorrendben.
A tizennyolc éves Maddy nagyon különleges lány. Súlyosan kombinált immunhiányos betegségben szenved, ezért tizenhét éve nem hagyta el az otthonát. Los Angelesben él, felső középosztálybeli, tökéletes ízléssel berendezett steril lakásban, olyan koncentrált atmoszférában, amely a lehető legjobban alkalmazkodik a helyzethez. Orvos édesanyja (Anika Noni Rose) és egy ápoló (Ana de la Reguera) odaadóan gondoskodik arról, hogy betegsége ellenére a lehető legjobban érezze magát. Az állóvíz felkavarása Olly megjelenésével kezdődik, akinek családja a távoli Bostonból költözik a szomszédba.
Mégis, mit veszítenél?
Camus francia filozófus az egyetlen jelentős filozófiai problémának az öngyilkosságot tartotta. A filmbeli Maddy testközelből kénytelen szembesülni ennek a kérdésnek a gyakorlati oldalával. Lerombolja-e egy élet forgatókönyvét és kiteljesedés nélkül létezzen, vagy új énjével lépje át a valóságos és szimbolikus határt, hogy élhessen de ezzel kockáztassa is az életét. A természet és a táj hatalmas felület, az ember rávetíti minden képzeletét. Maddy legnagyobb vágya, hogy lássa az óceánt.
A víz kulturális képzetei a legősibb szimbólumok, az életet, születést és anyaságot jelentik. A természet és kultúra egyszerre van jelen mindenki életben, így Maddy-ében is. A film két alapdinamikája közül az egyik pontosan ebből ered.
A természetből származó betegség és a kultúra által teremtett szerelem konfliktusa.
Elgondolni nem tudtam, hogyan fogja a film mégis feloldani a feloldhatatlant.
Ha nem lát senki, nem is létezel
Maddy-t a betegsége láthatatlanná tette, nem volt alkalma, hogy létezését mások tekintete által elismertesse és megsokszorozza. Ebben az unortodox gyermekkorban azonban jelentős intellektuális és érzelmi kompetenciára is szert tett, olvasmányai infúziós állványként funkcionáltak. A szerelem pedig instrumentális erőt ad neki, és proaktívvá teszi, mert a valódi tett legyen bármilyen, nyugalmat ad az léleknek.
Aranyköldökzsinór
A film másik dinamikája az anya-lánya kapcsolat, mely két szinten jelenik meg. Az egyik civilizációs komplexus, az erőszakos és hatalommal rendelkező anya figurája, aki elől semmit nem szabad elhallgatni, bátorítja az önerőszakot, teljes átláthatóságot kíván és nem tűr semmilyen elszakadási impulzust. Olyan mondatokban érhető tetten, mint a „De hát miért nem mondtad el nekem?”
Ennek a csapdahelyzetnek a lány körül megjelenő férfi szokott véget vetni, egy szép napon elmetszi az aranyköldökzsinórt.
A másik szint a film tartalmi háttere, az anya súlyos pszichés betegsége: helyettesítő Münchausen-szindróma. Ez gondoskodásból elkövetett modern gyermekbántalmazás, mely a bántalmazónak lelki nyereséget okoz. Nem csak orvosi, büntetőjogi kategória is, a gyermekek 20-40%-a bele is hal ebbe a fajta “gondoskodásba”.
A rendező puhán és finom ízléssel nyúlt a témához. Nem mutat bergmani mélységeket, nem célja, hogy drámai amplitúdóval hegyezze ki a történetet a gonosz anyára, aki üvegpalotában, valójában aranyszemétdombon, életfogytiglani fogságra ítéli lányát. Nem árnyalja túl a fiatal lány döntési helyzetét, amikor a szándék és a cselekvés összekapcsolódik benne, és nem kívánta túlzott mélységében feltárni az emberi pszichikum bonyolult mélységeit, megelégedett a felszíni hullámok elsimításával.
Ez részben abból adódhat, hogy a korosztályt is belőtte, szerintem 15-25 éves fiatalokra számított elsősorban. Az a vizuális utazás a film legerősebb formanyelve, amellyel a fiatalok közötti lájtos kontaktot ábrázolja. Nagyon pozitív vonása, hogy nem idealizálja túlzottan a szerelmet, alárendeli a film mondanivalójának, annak a fajta bátorságnak, amikor valaki már nem fél félni.
A film Bechdel-tesztje negatív.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!