Mellékhatás (2020-) – 2. rész

Így a második epizód végével én hivatalosan el is engedem azt, hogy az Aranyélethez hasonlítsam a Mellékhatást.

Mert hát őszintén szólva nem is biztos, hogy fair dolog egy HBO saját gyártást egy kereskedelmi tévé produktumához mérni. Teljesen más a büdzsé, a szakmai stáb, minden egy tök más ligát képvisel.

Az Mellékhatás első epizódja közben még éreztem a lehetőséget arra, hogy többfelé elkanyarodhat a történet és nem a jól bevált sémára épülünk, miszerint egy adott mikrokörnyezetben egyszer csak beüt a baj, majd ahelyett, hogy a főszereplőt körülvevő emberekkel karöltve megoldaná azt, ahelyett a sunnyogást választva egyre nagyobb galibába sodorja magát. És voilá: meg is van egy évad. Vagy akár több.

Na most úgy néz ki, hogy a Mellékhatás pontosan ezt a receptet követi.

Ez a recept amúgy nem rossz, nem véletlenül alkalmazzák annyiszor, bár amennyire ez örömhír, annyira gond is, a probléma vele egyszerű: bár a recept nem rossz, de nem is túlságosan jó, és ezzel be is határolják a végtermék lehetőségeit.

Jó körmönfont mondatokkal írom itt a semmit, de nézzétek el nekem, már késő van: amit mondani akarok az az, hogy ha valaki megfizetne és adna rá két napot, akkor írnék 4-5 variációs lehetőséget erre az évadra, és nagy tételben fogadni mernék rá, hogy valamelyik szinte teljesen pontosan be is jönne. Nem tudom, az egyik verzióban tuti elindulnék azon a szálon, hogy végül Anna lesz a béranya, és ez szépen megrottyantja a doki meg Berta házasságát… de nem agyalok tovább, mert hát… nem fizeti meg senki, bár két napom éppenséggel lenne rá.

Attól sem vagyok különösebben boldog, hogy ilyeneken volt időm mélázni az epizód közben, mert hát valljuk be, ahhoz képest hogy alulról karcolja az egy órát a rész, túl sok minden nem történt, gyakorlatilag az ég világon semmi. Ott hagytuk ugye abba, hogy a doki jól be lett fenyítve – betonnal -, hogy van 7 napja találni egy béranyát.

Na most – figyelem, spoiler, ha még nem láttad a második epizódot, akkor most ugorj a következő kis bekezdésre – a második részt ott hagytuk abba, hogy a doki jól be lett fenyítve – fotókkal, rokonokkal -, hogy van 6 napja találni egy béranyát. Oké, közben megtudtuk, hogy Ludmannénak az is fáj, ha már bent van a hegye, meg hogy az ózdi gettóban nem kanállal eszik a spagettit, illetve hogy a 2019-es Volvo-n is lehet M-es rendszám, mert hát ha az van a kellékesnél, akkor az kerül fel.

Jó, gonoszkodok, de ezt csak félig vegyétek komolyan, mert az igazság másik fele az, hogy ez a szűk egy óra nem tűnt többnek 35-40 percnél,

tehát annak ellenére, hogy a cselekmény kvázi nem mozdult egy tapodtat se, mégse fulladt unalomba az egész. Ez pedig jó. Ez nagyon jó. Attól azonban tényleg őszintén félek, hogy a kreatív írói rész az ebből a sorozatból teljesen kimaradt és nem csak a kezdeti belendülés ilyen döcögős – azonban arra még mindig bőven van esély, hogy ez ne így legyen.

Hogy mi az összegzés akkor így a második rész végén? Hát az, hogy én még biztosan ott leszek a harmadiknál is, mert bár húzom a számat nem egyszer, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekel, hogy merre kanyarodik a jó doktor sorsa.

Meglátjuk. Azonban azt nyugodt szívvel le merem írni, hogy ennél több kell. Az még nem katasztrófa, hogy nyugodtan, nem kapkodva indul a történet, de ezzel a két résszel már kellően bemelegedtünk, itt az ideje keményebben belecsapni a lecsóba. Hajrá!
[fb_button]