Mars invázió (2017) – kritika

1997-ben még csak éledezett a CGI, Hollywood még csak próbálgatta a szárnyait, az emberek még alig tették túl magukat azon, hogy Will Smith épp a függetlenség napján ment meg minket a kihalástól, egy évvel később a nézők még tátott szájjal lesték, hogy Bruce Willis és kompániája landol egy üstökösön és darabjaira robbantják azt. Na most jól elspoilereztem az Armageddont, bocsánat.

Ezt a hullámot lovagolta meg az egyik legnagyobb kedvencem, a holland zseni, Paul Verhoeven. Neki köszönhetem azokat a sci-fiket, amik a kölyökkoromat meghatározták, de nem csak ezért imádom őt. Ami miatt valódi rajongónak mondhatom magam, az az ő stílusa.

Olyan atmoszférát tudott teremteni ezekben a filmekben (Robotzsaru, Emlékmás), amire senki más nem képes. Szeretném szavakba önteni, hogy mire gondolok egész pontosan, de akármennyit is agyalok, azt hiszem nem fog menni, így ennél jobban nem tudom körülírni. Paul Verhoeven számomra AZ atmoszférateremtő.

Ráadásul ő még egy letűnt kor gyermeke, ahol a filmes trükköket nem számítógépek, hanem maszkok és makettek segítségével oldották meg. Félre ne értsetek, én is szeretem a jó látványt, elismerően csettintek egy-egy jól sikerült CGI láttán. De akárhol is tartson a technikai, valahogy mindig kilóg a lóláb – és nem a jó értelemben.

Szóval Verhoeven 1997-ben megpróbált szintet lépni: a stílust megőrizve modernebb vizekre evezett, így készült el a Csillagközi invázió, ami azóta kultfilmmé nőtte ki magát.

Hogy azért, mert tényleg zseniális volt, vagy azért, mert helyenként annyira rossz, hogy már jó, azon már 20 éve agyalok – egyelőre megoldás nélkül. Az biztos, hogy kaptunk egy jó kis sztorit, egy Casper Van Dien, Dina Meyer, Denise Richards triót, Neil Patrick Harris azóta is ebből él (na jó….nem), és az akcióra se lehetett panaszunk.

Aztán jöttek a folytatások, amikről azt hiszem ennyi bőven elég is, borzalmasak voltak, a film meggyalázásai, nincs rá mentség. Aztán csordogáltak a pletykák, hogy jön a reboot (minek?), végül pedig a 20 éves évfordulóra kaptunk egy Mars inváziót, amiben visszatért Casper Van Dien és Dina Meyer is.

Sajnos nem teljes valójukban, hiszen az Invasion-höz hasonlóan a Starship Troopers: Traitor of Mars is egy animációs film, ahol az eredeti főszereplők csak a hangjukat adják a karaktereiknek (ezt tessék szó szerint venni, ugyanis kinézetben sem hasonlítanak, de még egy icipicit sem). Noha szeretnék hosszú oldalakat írni, hogy őszinte legyek, nem sok értelmét látom: a történet tulajdonképpen benne van a címben – mellé kapunk egy kellemes adag akciót.

Ráadásul a csapat ezúttal nagyon jó munkát végzett: az animációra még a szőrösszívűknek sem lehet panasza. Látványos és minden igényt kielégítő. Sajnos ezzel a végére is értünk a pozitívumoknak.

Maga a történet ugyanis faék egyszerűségű és nem mentes a logikai bukfencektől. Ezt ugyan egy élőszereplős sci-fi esetében sokkal könnyebben megbocsátjuk, egy animációnál sajnos jóval szembetűnőbbek ezek a hibák. Hogy ezen ne akadjunk fenn, azon sokat segítenek a rendkívül béna dialógusok (jóindulatúan nevezzük a szövegkönyvet csak nyersnek), amik elvonják a figyelmünket… gyakorlatilag mindenről.

Hogy akkor mi a konklúzió? Nos az élőszereplős folytatásoknál mindenképpen jobb lett – ez már önmagában egy nagy dicséret. Az Invasion-nél technikailag jóval fejlettebb az egész, ez ismételten csak pozitívum. Összességében azonban nem ad pluszt és nem hordoz magában semmi olyat, ami miatt ráaggathatnám a “látnok kell” címkét, de annyira nem is csalódás, hogy azt mondjam, “ezt kerüljétek el jó messzire”.

[fb_button]