Mandy (2018) – kritika

Már akkor felébredt bennem a rajongó, amikor befutott a Mandy trailere, pedig akkor még csak elképzeléseim voltak arról, hogy mi vár majd rám.

Két dolog miatt is beindult a lelkesedésem: egyfelől új filmmel tér vissza Panos Cosmatos (aki annak a George P. Casmatos-nak a fia, aki a Rambo második részét és a Kobrát rendezte), valamint felsejlett a fénysugár, hogy Nicholas Cage ezúttal végre valami olyat vállalt el, amire tényleg büszke lehet.

Nos a Mandy valóban az a pszichedelikus lázálom lett, amire előre lehetett következtetni (ha esetleg volt szerencsétek a Beyond the Black Rainbow című filmhez, akkor vizuálisan nagyjából már most tudjátok, hogy mire számíthattok), noha szerencsére Cosmatos ezúttal azért egy picit elrugaszkodott attól a káosztól, ami őt annyira egyedivé teszi és egy mondhatni szokványos bosszúfilm alapjaira építette fel művét.

A megnevezés nem véletlen: a Mandy inkább nevezhető egy műnek, mintsem filmnek.

A rossz hírem ezzel kapcsolatban, hogy mint ilyet, sokan nem fogjátok szeretni (és legalább ennyien rajongani fogtok érte). Casmatos hármas felosztásban dolgozott, szerkezetileg és nagyjából időben is) három jól elkülöníthető részre tagolódik a film.

Az első és második harmad sok szempontból rendkívül szokatlan élmény. Szokatlan, de ugyanakkor rendkívüli hatással bíró. Főszereplőink Red és Mandy (Cage és Andrea Riseborough) egy kis házikóban éldegélnek, a világtól elvonultan. Az asszonyban gyanú ébred: valami baj közeleg.

A férfi azonban hajthatatlan, nem akar elmenni otthonukból. A női megérzés azonban ezúttal is bejön: a baj egy szektavezér, Jeremiah (Linus Roache) formájában érkezik, aki erősen rákattan Mandy-re, amit ő érthető módon nem viszonoz. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a dolgok eldurvulnak (nem kicsit), s tekintve, hogy Red egy vérszomjas állat, akit csak a párja fogott vissza az őrülettől, képzelhetitek, hogy milyen eszement leszámolás következik be a film záró harmadában.

Fura kettősség van bennem, mert egyfelől néztem volna tovább, másrészt azonban a szűk két órás játékidő iszonyúan hosszú tud lenni annak, akit nem kap el az atmoszféra. Az egész film olyan, mint egy kísérteties LSD trip, s noha tudom, hogy most azt hiszitek túlzok, de majd meglátjátok, hogy erről szó sincs.

Casmatos pedig ezt nagyon érzi.

Úgy képes teljesen elrugaszkodott, tényleg pszichedelikus összképet teremteni, hogy abban minden apró elem azonnal a helyére kerül. Sajnos ahhoz, hogy ez tényleg úgy működjön, ahogy egy hozzá hasonló művész azt megálmodja, nagyon kellene mellé egy társ, aki kiszolgálja megfelelő forgatókönyves alappal. A Beyond the Black Rainbow ebből a szempontból egy totális katasztrófa volt, a Mandy már több fokkal jobb, de még mindig túlságosan darabos, helyenként túlbonyolított, másutt aztán faék egyszerűségű.

Hatalmas pozitívum viszont az egyedi, semmivel sem összehasonlítható látásmód, vizualizáció, no és az ezt támogató zenei aláfestés.

A castingra sem lehet panaszunk. Cage kisujjból kirázza a bosszúszomjas őrültet, Risenborough tökéletes választás volt, és Linus Roache is másodpercek alatt válik utálatunk tárgyává. Mindössze egy kicsi hiányzott ahhoz, hogy az igazán nagyok közt emlegethessük a Mandy-t, csupán egy csiszoltabb script hiányzik a teljes elégedettséghez.

Ezzel együtt azonban egy remek és nem mindennapi filmélménnyel lettem gazdagabb, az pedig már teljesen biztos, hogy Casmatos nevére nagyon oda kell figyelni a jövőben.