Vannak olyan színészek és színésznők, akiktől az ember egyszerűen nem várja, hogy elvállalnak egy olyan filmet, aminek a forgatókönyvét el sem olvassák.
Számomra ilyen például Natalie Portman. Néha ugyan kikacsint alacsonyabb költségvetésű, művészibb filmek felé, de azt nem lehet a szemére vetni, hogy olyat vállalna, ami már első olvasatra is egy zagyva káosz.
Hogy a Lucy in the Sky főszerepére hogyan sikerült őt megnyerni, az az év egyik legnagyobb rejtélye számomra, az azonban biztos, hogy Noah Hawley összeteheti a két kezét, hogy végül is így alakult a filmje sorsa.
Azzal a helyzettel kell most nekünk, nézőknek megbirkóznunk, hogy adott volt egy remek alapötlet, amiből nem sikerült fogyasztható filmet varázsolni. Ez javarészt hibája a forgatókönyvet jegyző párosnak és bizony hibája a már említett direktornak is. Mentségükre szóljon, hogy jó nehéz témát választottak, és ez az elsőfilmes Hawley-nak baromi nagy falatnak bizonyult.
Mielőtt még megfogalmazódna bennetek a kérdés, hogy miért rágódok ezen ennyit: hát azért, mert jelen állás szerint a negyedik Star Trek filmet ez a fószer rendezi majd. Reméljük a stúdió ezt a döntést villámgyorsan átgondolja, mert ha ez volt a főpróba, akkor Noah bizony csúnyán elbukott.
Szóval a jó alapötletre visszatérve: főhősnőnk Lucy (Portman) egy épp a Földre visszatérő asztronauta, aki landolás után szép lassan rádöbben, hogy az itteni élete szürke, eseménytelen és fabatkát sem ér. Őt az űrben eltöltött idő és a visszatérés rádöbbenti arra, hogy idelent egy olyan élet várja, ami neki nem elég.
Persze ez sok emberrel megtörténik: hányan jártak már úgy, hogy érte őket egy meghatározó élmény, aminek a hatására rádöbbentek, hogy nem azt az életet élik, ami boldoggá teszi őket és ezen változtatniuk kell. Csak hogy ha Lucy-t a földi lét teszi boldogtalanná, azon nem olyan egyszer változtatni. És ebbe a gondolatba szép lassan bele lehet őrülni – így jár Lucy is, mi pedig ezt a szép lassú megőrülést követhetjük figyelemmel, fájóan hosszú két órán keresztül.
Mert a megvalósítás túlzás nélkül botrányos. Idegtépő lassítások, erőltetett vizualizációs megoldások hada váltja egymást (egyedül a képaránnyal játszás volt ötletes), de olyan mennyiségben és minőségben, hogy az rendesen lefárasztja a néző agyát, mindeközben pedig nem kapunk valódi tartalmat, valódi drámát, valódi őrületet. Nincs meg az az emberi történet a filmben, ami a valódi váza kellett volna hogy legyen, hiszen ez az alaptörténet ordít egy jól kivitelezett emberi dráma után.
Ehelyett egy meszkalinnal dúsított üres művészkedés lett belőle, botrányosan együgyű lezárással (nem is emlékszem, hogy mikor akasztott ki film vége utoljára ennyire).
De Portman menti a menthetőt – sajnos ehhez még ő is kevés -. A játéka az egyetlen pontja a filmnek, amibe nem lehet belekötni, de igaz ez a többiekre is. Mindenki úgy játszik, mintha tudnák, hogy egy süllyedő hajón kell hegedülniük az utolsó pillanatig. Mondjuk valószínűleg tényleg tudták.
De a színészi alakítások nem elégségesek ahhoz, hogy jó szívvel ajánljam ezt a katyvaszt akárkinek is. Százával találsz jobb drámákat ennél, ne vesztegesd az idődet rá. És nagyon remélem, hogy a stúdió jól átgondolja, hogy szabad-e egy ilyen kontár kezébe adni a Star Treket…
[fb_button]
Szerintem kifejezetten jó film lett. Tisztességesen kidolgozott karakterek vannak a filmben. A téma elég egyedi, a megvalósítás ötletes. A színészek tudásuk legjavát adták. Nekem élmény volt. Megérdemli hogy a filmgyüjteményembe helyezzem. Bőven többször nézhető.
Nem igazán értek egyet, hogy csak az a film amiben 100 halott van, vagy emberi drámákkal van fűszerezve, mert különben nem is film a film. nem a szélsőségeket kell keresni, a harcainkat önmagunkkal kell megvívni, inkább a valóságot megélni, önmagunkat megismerni. A valóságot, nem a kivetített képeket, amit összeszedtünk innen onnan.