Libabőr 2: Hullajó Halloween (2018) – kritika

Noha anno még úgy írtunk a Libabőr első részéről, hogy valószínűleg nem lesz folytatása, lám, ismét itt a borzongás ideje. Vagy mifene.

Mert a helyzet tulajdonképpen ugyanaz, mint a 2015-ös előd esetében. Adott egy meglehetősen fura műfaji elképzelés (csináljunk “horrorfilmet” gyerekeknek), amiről elég nehéz elhinni, hogy működőképes lesz, aztán valahogy mégis.

A Libabőr ugyan nem váltotta meg a világot, de tényleg egy szerethető alkotás volt, Jack Black pedig hozta a kötelezőt és másfél órára kikapcsolta a kicsiket és a nagyokat egyaránt.

Noha nagyon erősen kellene koncentrálnom, hogy akár csak egy képkockát is felidézzek magamban az első epizódból (nos nagyjából ennyire maradt emlékezetes), ezért nem szólom le a filmet. Mindenből nem lehet klasszikus, nemde?

Hogy indokolt volt-e folytatni, na az egy jó kérdés – tulajdonképpen nem, de valahol talán mégis. Hisz a Hullajó Halloween egy arasszal sem lett gyengébb elődjénél – igaz, erősebb sem.

A történet ezúttal sincs túlbonyolítva: Sonny és Sam, a két jó cimbora egy romos házban talál egy bábut: a fából készült, hasbeszélésre használt Pepit. Pepi azonban nem csak egy hétköznapi játék. Életre kel és keres magának egy famíliát hogy minél több szörnyet engedjen rá a gyanútlan világra Halloween éjszakáján.

A fiúknak pedig nagyon fel kell kötni a gatyát, hogy megállítsák Pepit, ehhez pedig minden segítség jól jön.

Oké, ezerszer látott sablonos történet – de kell-e egy gyerek(családi) filmbe ennél több? Ha így nézzük, akkor elégedetlenségre semmi okunk nincs.

A történet a jól bevált sémát követi, a gyerekszínészek jók, a legkevésbé sem idegesítőek, a látványra nem lehet panaszunk, Jack hozza a tőle elvárt formát.

Ugyanakkor ha nagyobb elvárással ülünk neki, akkor jó eséllyel csalódottan kelünk majd fel a vászon elől. Mert bennünk marad az az érzés, hogy a Libabőr folytatása lehetett volna egy sokkal okosabb film, ha az írók megerőltetik magukat és mernek egy mélyebbet meríteni, írni egy furfangosabb (félre ne értsetek, nem félelmetesebb!) sztorit és azzal futnak neki a folytatásnak.

Veszítenivalójuk nem lett volna, maximum jól sülhetett volna el a kísérlet.

Ehelyett Ari Sandelék ahogy azt sejteni lehetett biztosra mentek és a folytatás pontosan azt hozta, amit az első epizód után várni lehetett.

Ez baj? Nem feltétlenül. De ismét csak azt tudom mondani, amit bő két évvel ezelőtt írtunk az első rész cikkében: nem valószínű, hogy megél több folytatást.

Aztán lehet, hogy ismét tévedünk.