Mi történik, ha új fiúként kedvenc horror-íród mellé költözöl, aztán miután összebarátkoztál a lányával együtt beszöktök a dolgozószobájába matatni a nagy ember dolgaival? Nos, annyi biztosan borítékolható, hogy ebből semmi jó nem származhat – viszont legalább libabőrösek is csak ritkán leszünk. Megérkezett az R. L. Stine tini sikerkönyvsorozatából készült filmadaptáció -a főszerepben R. L. Stine-al – a Goosebumps, én pedig csak ámulok és bámulok: tényleg kaptunk egy filmet, ami maximálisan beváltja azt, amit ígért?
Bizony, a Libabőr egy jól sikerült és szerethető filmecske lett, méltó a könyvekhez, ráadásul a nyolcvanas-kilencvenes évek rém és kalandfilmjeit megidéző stílusban tálalta elénk Rob Letterman rendező (aki Jack Blackkel a Gulliver utazásai forgatása alatt már összeszokott, így most jól működő párost alkotnak), akinek egyetlen hibát tudok csak felróni: nem nagyon érzi a tipikus tinipillanatok mikéntjeit és annak tükrében, hogy ez egy száz százalékig tinifilm, ez nem elhanyagolható gond. Mert a Libabőr bizony ennek a korosztálynak készült, nem csak a film, a könyvek is.
Ez ugyan nem azt jelenti, hogy felnőtt fejjel ne találnánk szórakoztatónak, de ehhez szabadjára kell engednünk a gyermeki énünket – legalább annyira, mint amennyire Jack Blacknek vissza kellett fognia a benne rejtőzködő… hát hogy fogalmazzam meg… állatot. (jelentem: sikerült, itt még azok is elismerően fognak bólintani az alakítására, akik amúgy nem feltétlen hívei az úriembernek)
Túl a rendezői kvalitások megkérdőjelezésén azonban más piszkálódásnak nem nagyon van alapja.
A humor bőven megüti a kívánt szintet, sőt a mellékszereplők és a szájukba adott dialógusok remek alapot adnak ehhez, s bár dinamizmusbeli egyenetlenségek időről-időre felbukkannak, éppoly gyorsan el is illannak, úgy, hogy nem hagynak maguk után mély nyomot. Emellett a karakterek szerethetőek, a látvány bőven elfogadható (a célközönség tekintetében valódi libabőrre senki ne számítson), a hangulat pedig tényleg visszaröpít minket a Speilbergi kalandfilmek aranykorába, noha a minőség azt a szintet azért csak ritkán képes megütni.
Viszont félelmeim, miszerint egy kétes tehetségű rendező és egy merőben más műfajban otthonosan mozgó Jack Black vajon mit tud kihozni ebből majdhogynem teljesen alaptalanok voltak. Lettermanék jó érzékkel nyúltak az alapanyaghoz és a végeredmény tükrözi is ezt.
Tekintsünk rá úgy, hogy elfogadjuk annak, ami és hogy az pont az, aminek szánták: egy ifjúsági rémfilm, a jobbik fajtából, ami folytatást ugyan valószínűleg nem ér meg, ezt a másfél órát viszont bűn lenne kihagyni bárkinek is.
[fb_button]
