Itt egy újabb hosszúhétvége (tudom-tudom, ti is inkább melóznátok hétfőn, ne is mondjátok), ráadásul a karantén végével az időjárás is a humorosabb oldalát vette elő, így nagyon úgy fest a helyzet, hogy a szabadban kirándulás helyett vár ránk az ilyenkor megszokottnál hűvösebb, csapadékosabb idő, az otthon melege, na meg a néznivalók.
Ezen a héten egy érdekes összeállítással készültem nektek, és azt hiszem, hogy ezúttal nagyon találó címet sikerült kipattintanom az agyamból. Mert hát a magyar film, az szájhagyomány útján nem lehet jó, az “csak magyar”, hiába a mi kutyánk kölyke, mi ehhez nem értünk.
Ha tudnátok, hogy az elmúlt 15 évben hányszor hallottam ezt, és ennek szinonímiáit…
Pedig a hiba legtöbbször a nézőben van, aki sokszor nem lát tovább a Pappa Piánál, és az utolsó magyarfilmes mozis élménye az Apám beájulna! volt. Persze költőien túlzok, de azt hiszem értitek mire gondolok: nagyjából az ezredforduló óta van a magyar filmgyártásnak egy sajátságos favorit műfaja, ami élesen be sem határolható.
Ez a bugyuta romantikus vígjátékocska, ami teljesen tét nélküli, többnyire ugyanazon 20-30 színész felhasználásával készül, történetük pár mondatban összefoglalható. Nem túl romantikus, nem túl vicces, meg sem próbálja semelyik irányban elhagyni a komfortzónát és az indokoltnál sokkal nagyobb hírverést kap.
Az átlag mozinéző pedig azt nézi, amit kap (legalábbis az elmúlt húsz évben ez volt a jellemző, most a streamingszolgáltatók előretörésével azért változik a helyzet, szerencsére), és elfogadja, hogy a magyar filmgyártás nagyjából ennyi, egy kis Csányi, egy kis Szabó Győző, némi Stohl, meg még jó pár nevet felsorolhatnék, de felesleges, hisz ti is tudjátok miről van szó, ráadásul egyik színművésszel sincs semmi gondom, tehetségesek egytől-egyig.
Nem az ő hibájuk, hogy a végeredmény legtöbbször értékelhetetlen.
A háttérben ugyanakkor időről időre feltűnnek olyan alkotások, amelyek nem csak országos szinten, de nem egyszer világviszonylatban is megállják a helyüket. Az ismertségük – javítok: a marketingjük – azonban jóval csekélyebb. Persze ez nem minden filmre igaz a listámból, de sokra igen.
Lesznek sokatok számára fura alkotások, és persze lesz bőven ami kimarad, én most az én kedvenceimet szedem össze (nem csak az elmúlt húsz évből persze, de onnan is szemezgetek).
Szokás szerint az lenne a kérésem, hogy az utolsó oldalon majd írjátok meg kommentben, hogy nektek melyik magyar filmek a kedvenceitek, így együtt összehozunk egy jó nagy listát, amiből aztán lehet szemezgetni.
Jó olvasgatást, filmnézést, vágjunk is bele abba a lecsóba, kezdjük egy megunhatatlan klasszikussal, aztán a második oldalon olyan alkotás jön, amit nagyon sokan nem ismertek, pedig nagyon is megéri megnézni. Lássuk.
Kontroll (2003)
Jó-jó, tudom, nagyon nem ér pont a Kontrollal kezdeni, egyrészt kb mindenki ismeri, másrészt meg egy igazi Jolly-Joker, ha a magyar filmekről van szó, mert hát Antal Nimród filmje tényleg ott van a szeren, leszámítva azt a kis spirituális vonalat amivel végigviszi a sztorit (ami amúgy vagy bejön a nézőnek, vagy nem), gyakorlatilag beleköthetetlen.
Van még valami, amiért szeretem a Kontrollt (nem, itt most nem a Neo-ra gondolok, mert bár zseniális volt a filmzene, azt inkább Hodosi Enikő miatt szerettem igazán): itt -is- bebizonyosodott, hogy a színészeink (Csányi, Pindroch…) bizony tudnak játszani, nem ezzel van a gond sok más mozinál, hanem azzal, hogy igénytelen anyagot kapnak maguk alá.
Szóval a Kontroll egy mérföldkő.
Nem a legnagyobb a magyar filmgyártásban, de elég jelentős: az ezredforduló után újból bebizonyosodott, hogy képesek vagyunk jó mozit gyártani, és nem pénz kérdés a dolog. Csak tehetség kell, minden mást meg lehet oldani.
Na és akkor ahogy ígértem, vágjunk bele a lecsóba, jöjjenek a további legjobb magyar alkotások, tartsatok velem, lesznek meglepetések.
Ez még korántsem a vége, vár a 2. oldal, kattints a következő oldal gombra a folytatáshoz!
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!