A legfontosabb meccs (2020) – kritika

Oké, van amiből az ember egyszerűen kinő, és a Main Event, a Netflix saját gyártású szuperkölyök filmje látatlanban pont ilyennek tűnt.

Viszont most bezárva a négy fal közé az ember fia olyanra is ráfanyalodik, amire normál esetben és dolgos hétköznapokon nem, így hát gondoltam egy életem, egy halálom: én ezt most megnézem.

Viszont jól ki is toltam magammal, mert most valamiféle véleményt kellene alkotnom egy olyan filmről, ami a legkevésbé sem nekem (és a világért se akarnálak titeket megsérteni kedves olvasóim, de gyaníthatóan nem is nektek) készült. Mert ha már elhagytátok az általános iskolát – ez most a tanárokra nem érvényes -, akkor bizony ez már nem igazán a ti mozitok. Gyerekfejjel pedig már rég gondolkoztam, nem szoktam azon révedezni, hogy mi lenne, ha én lennék a WWE bajnoka, mert tudom jól, hogy erre akkor se lenne esélyem, ha

a) nyernék a lottón b) a legkevésbé is érdekelne a pankráció

Viszont főhősünket, az épp csak kiskamasz korba lépett Leo-t (Seth Carr) nagyon is érdekli ez a sport, és ő bizony még napjában többször is álmodozik arról, hogy hogyan tarolna a ringben, ám mi felnőttek jól tudjuk, hogy egy nyüzüge 11 éves kölyöknek nem sok esélye lenne mondjuk a Szikla ellen. Így hát marad az álmodozás, meg az, hogy a suliban jól kicsúfolják és piszkálják a mániája miatt, realistán nézve a dolgokat Leo-ra igen kellemetlen középsulis évek várnak.

Ámde mitől lenne szuperkölyök film ez, ha főhősünk nem találna egy varázsmaszkot (nem, nem fából), amitől ő lehetne a WWE bajnoka?

Na ugye. Szóval – spoilerezek – talál egy ilyen maszkot és ő lesz a WWE friss felfedezettje, a verseny ígérete, a suli hőse, meg minden, ami egy 11 éves fiú legvadabb álmaiban csak előfordulhat, ámde tudjuk jól, hogy mi a menete egy ilyen filmnek, lentről indulunk, gyorsan felérünk a csúcsra, hogy onnan bukjunk egyet, levonjuk a morális konzekvenciákat, majd helyreálljon a világ egyensúlya. A legfontosabb meccs pontosan ezt a sémát követi, egy kicsit olyan érzés volt nézni, mintha visszautaznék a kilencvenes évekbe, gyanítom azért, mert az akkori színvonalat sikerül hoznia a filmnek, na meg persze akkoriban néztem ilyet nagyjából utoljára.

A baj nem is ezzel van – hisz most is vannak kiskamaszok, akik valószínűleg sokkal jobban át tudják érezni ezeket az izgalmakat -, hanem a megvalósításon. Most szívem szerint azt mondanám, hogy az első szögtől az utolsóig tévéfilm szagot áraszt ez a film, de ezzel nem rúgnék bele túl nagyot – hisz mozitermet ez kívülről se látott -, de nálam azért a Netflix az némileg a tévé fölött áll. Na most itt se a képi világ, és főképp a színészi játék nem éri el azt a szintet, ahol már nem bántó az amatőrség, nagyon sok karakter, színész és jelenet lelóg a képernyőről.

Hogy most akkor ettől függetlenül ajánlom-e megtekintésre, vagy sem?

Ha meglett felnőtt ember vagy, akkor azt mondom, hogy nem, mert valószínűleg nem fogod élvezni, ebből már tényleg kinőttünk, családi filmnek pedig túlságosan bugyuta. Viszont a 8-10 éves korosztály számára el tudom képzelni, hogy jó szórakozást nyújt, még ha én nem is vagyok ebben kompetens.
[fb_button]