Még egy évet sem kellett várnia a nagyérdeműnek az Igenis, Miniszterelnök Úr! után, máris jött az újabb elsőrangú szitkom a BBC-n. A Jimmy Perry és David Croft alkotta Csengetett, Mylord? ugyanaz a görbe tükör, csak 60 évvel korábbra repíti a kedves nézőt.




A 20-as években járunk, a helyszín természetesen ezúttal is London. A századforduló (és az első világháború) utáni Angliában a nemesi osztály fokozatosan gyengül, teret veszít, a munkásosztály erősödik – a szolgálók világának lassan bealkonyul.

A megözvegyült Lord George Meldrum gyártulajdonos (Donald Hewlett) villájában még a régi kerékvágásban mennek a dolgok. Az új szelek azonban váratlan hatásfokkal és nagy sebességgel dúlják fel a megszokott tét nélküli és fényűző hétköznapokat.

Amik persze távolról sem unalmasak, a társadalmi normáknak való megfelelési kényszer és egyszersmind azok kíméletlen semmibe vétele váltakozva alakítják a Meldrum család hangulatát. A konzervatív de képmutató George-nak tulajdonképpen mindenki folyamatos fejtörést okoz.

Először is agglegény öccse, Teddy (Michael Knowles), aki kizárólag a szobalányokhoz vonzódik. Hallani sem akar a rangban hozzáillő jelöltekről, és még dolgozni is képtelen.

A két lányára sem számíthat. Cissy (Catherine Rabbett) a lányokat szereti, férfiként öltözködik, ráadásul baloldali aktivista, rendíthetetlenül hisz a szocializmus eszméiben. Poppy-nak (Susie Brann) ugyan akad egy gazdag kérője, de esze ágában sincs hozzámenni, sőt rendszeresen a lakájjal flörtöl. És ott van még a szenilis és alkoholista anyósa is, Lady Lavender (Mavis Pugh). Alig várja, hogy végre eltávozzon az élők sorából, és megkaparinthassa a vagyonát. Közben a család feddhetetlenségének látszatáért küzdő Lord maga is a tilosban jár: (nem is annyira) titkos viszonya Lady Agatha-val (Angela Scoular) a legerkölcstelenebb affér mind közül.

A legnagyobb változást azonban az új komornyik érkezése jelenti. Alfred Stokes (Paul Shane), nemcsak az alagsor népét veszi irányítása alá, azonnal manipulálni kezdi munkaadóját is.

Alf mélyen megveti az uralkodó osztályt. Voltaképpen csak egy nagyon tehetséges szélhámos, piszkos kezű piti tolvaj, kihúzott derékkal. Önző és elviselhetetlen alak, mégis szinte mindenkit levesz a lábáról.  Kivéve persze a lakájt, James Twelvetrees-t (Jeffrey Holland). Ugyan együtt szolgáltak a háborúban, de ez köztük nem jelent semmiféle köteléket. Ki nem állhatják egymást. Ráadásul Stokes a komornyik pozíciót annak köszönheti, hogy megmentette a Lord fivérének életét a fronton.

Kinevezése meggátolja James hőn áhított emelkedését a ranglétrán, pedig ő is ott volt mellette a csatatéren, amikor e hőstett végbement. Mr. Twelvetrees látszólag a szöges ellentéte újdonsült főnökének. Erkölcsősz és hisz az osztályharcban, viszont ő is felfele nyal, lefele tapos és –  titokban szerelmes Miss Poppyba.

Az alagsorban sem szűkölködnek intrikákban tehát. Sőt.

Stokes agendája nem kevesebb, minthogy egy napon Ő csengessen le az emeletről valamelyik méltóságos úrnak. Nem is vesztegeti az idejét. Azonnal felveszi lányát -amely tényt mindenki elől elhallgat- Ivy-t (Su Pollard) szobalánynak. Úgy tűnik őt feltétel nélkül szereti, de mivel Teddy Úrfi miatt e munkakör betöltése rendre igen rizikós és rövid időtartamú a Meldrum házban, gyakorlatilag folyamatos veszélynek teszi ki.

George rendszeresen kikéri a tanácsát. Mindennapos, hogy Alf javaslatai alapján cselekszik. Még saját gyárának sztrájkoló melósaihoz is őt küldi, hogy egy hegyi beszéddel újra munkára bírja őket. Kérdőre vonhatatlan hűsége a család iránt csak növeli gátlástalanságát. Az Úr legjobb borait és konyakjait fogyasztja, olykor zaciba vág ezt-azt, a sokszorosát teszi zsebre a családnak intézett ügyek valós költségeinek.  Főhősünk (Meldrumék értelmezésében szó szerint is) Mrs. Lipton (Brenda Cowling, a szakácsnő) fejét is egyből elcsavarja, így James marad az egyetlen ellenfele házon belül. A hierarchia legalján lévő bugyuta és szemtelen inas Henry (Perry Benson) illetve az öreg és koldus szegény mégis igen szabadszájú bejárónő Mabel (Barbara New) valamennyiük állandó céltáblája. Gyakori vendég az alagsori konyhán Wilson kapitány (Bill Pertwee, valójában az utca közrendőre, a magyar fordító léptette elő, mert így jobban cseng a neve), aki egy csésze finom teával és némi süteménnyel rögvest korrumpálható. Szolgálati idejében sorra járja az utca villáit, és habzsolja a felkínált ételt-italt. Információkért és a hallgatásáért cserébe.

Rajta keresztül kristálytisztán érzékelhető: hogyan kerekedik felül a korrupció a legelemibb szabálytalanság észlelése esetén is, már a legalsó szinteken.

Persze Wilson csak egy mellékszereplő, de meggyőződésem, hogy kiemelhetetlen volna a történetből. Ahogyan bárki más. Minden karakter egy külön üzenet, egy önálló szocigrafikus portré. És ezek a portrék, vicces, de valósághű cselekményszálakkal összekötve, a társadalom tagolódására való tekintet nélkül kelnek életre a sorozatban. Jelenetről jelenetre utazunk ezzel a szédületes szituációs-komédiával, és hüledezve szakadunk a röhögéstől. Az alkotó páros forgatókönyvének minden egyes sora fennkölt szarkazmus. 26 epizódon végigvonuló, átfogó társadalomkritika a minőségi angol humor köntösében.

Bár itt nem a politika frontvonalában zajlanak az események, a történelmi háttér nagyon is fontos. A munkásmozgalmak és szakszervezetek térnyerésével párhuzamosan számtalan nemesi család veszítette el birtokait, vagyonát és címeit. Merőben átrendeződött az Egyesült Királyság társadalmának szerkezete. Szűk két évtized alatt, mintegy másfél millió cselédsorban dolgozó veszítette el az állását. Csak a kiváltságos elit tagjai engedhették meg maguknak, hogy egy a korábbiaknál jelentősen alacsonyabb létszámú személyzetet alkalmazhassanak.



Jimmy Perry és David Croft örökzöldjének hála azonban az idők végezetéig visszatekinthetünk ebbe a különös s manapság is adekvát üzenetekkel bíró korba.

Magyarországon a DVD kiadása mellett eddig kilenc! különböző tévécsatorna tűzte műsorára. Mintegy negyedszázaddal itthoni bemutatása óta is rendszeresen ismétlik valamelyik adón. Még sosem kapcsoltam el róla.

Értékelés:



sav5-01