Körök (2017) – kritika

Mai fejjel már nagy a mellény és könnyen rámondom, hogy mit nekem horror, de ha őszinte akarok lenni, akkor bizony a 2002-es A kör igencsak rám hozta a frászt annak idején. Ebben persze nem csak annak volt nagy szerepe, hogy aránylag jól össze volt rakva a mozi, hanem annak is, hogy kevésbé voltam eltompulva az azóta már klisésnek ható megoldásoktól.

Gore Verbinski filmje, Samara története egyfelől az atmoszféra, másfelől az újdonság (aránylagos újdonság) varázsa miatt volt hatásos, mert lássuk be: az alapsztori egy kissé sántított, igen, még horrorfilmes mércével mérve is. Ha ezen túltettük magunkat és beleéltük magunkat abba a szituációba, hogy egy videó megtekintése után csörög a telefonunk, és ettől a pillanattól szól a 168 óra a rádióban, akkor egy pöpec kis horrorral találtuk szembe magunkat. Viszont azzal a fajta horrorral, aminek a története, a csattanója csak először üt igazán.

Hogy mennyire, azt három évvel később a saját bőrünkön tapasztaltuk meg: Verbinksi helyett Hideo Nakata huppant a rendezői székbe (igen, az a Nakata, akinek az eredeti film is köszönhető) és bár Naomi Watts maradt, a hangulat és a feszültség tovaillant. Kevésbé szofisztikált módon azt is mondhatnám, hogy a folytatás egy óriási csődtömeg volt, minden szempontból, kivéve a bevételt, hisz több, mint 160 millió dollárt termelt. Ennek ellenére a széria itt megszakadt, s talán jobban jártunk volna, ha ez így marad.

A kör, A kör 2, Körök – ez a téma ennyire Örök? (bocs)

A Körök ugyanis mintapéldája annak, amikor egy film már a moziba kerülésekor el van átkozva: években mérhető csúszással, rendezőváltással és egy jó adag utóforgatással tarkított út vezetett a mostani bemutatóig, ez pedig sosem jó jel – akármennyit kutakodok az emlékezetemben, egyedül a Z világháború olyan kivétel, ami a rengeteg hasonló baljós előjel ellenére jól sült el a végén. A Körök pedig nem lesz a másik, szabályt erősítő kivétel.

Akik a rövid élménybeszámolót kedvelik, azoknak álljon itt röviden: valamivel jobban sikerült, mint a 2005-ös második rész, bár nem eget rengetően. Viszont ha már -valamilyen fura oknál fogva- nagyon ki volt éhezve Samara újabb etapjára, akkor nyugodtan nevezz be rá, hozza a kötelezőt.

De egy milliméterrel sem többet. Az alaptörténet nem sokat változott: főhősnőnk Julia eltűntnek hitt pasija után ered, a nyomozás pedig Gabrielhez vezet (akit Johnny Galecki alakít, aki meglepően üde színfoltja a filmnek), aki amúgy biosz doki és amikor épp ráér, akkor a Samara rejtély ügyében nyomoz a diákjaival együtt, amolyan szektaszakkör keretében. Aztán a lányt egyre több látomás gyötri, melyek beépülnek a videóba is, ennek segítségével pedig Julia eljut Samara rokonaihoz – igen, kitaláltátok, apukának is jutott szerep ezúttal.

A legnagyobb baj a filmmel az, hogy harmadszor már nagyon nem működik. Ami elsőre még meghökkentő -és helyenként ötletes- volt, mostanra már lerágott csont, és ezen F. Javier Gutiérrez rendező (nem véletlenül ismeretlen a neve, ne aggódj) sem sokat segített. A Körök egy iparosmunka, túl kellett esni rajta, ha már ennyien ennyi energiát fektettek az elkészültébe, de árad belőle, hogy ezt senki sem akarta igazán. Nem lett bődületesen rossz (az első 3 perc elérhető, tökéletesen bemutatja, hogy mi vár ránk a bő másfél órában), de nem nagyon vonultat fel sem eredetiséget, sem feszültséget, sem emlékezetes pillanatokat, egy teljesen átlagos, közepes, klisés horrorszerű filmet kaptunk – őszintén szólva pont azt, amit várni lehetett.

Megoldás, konklúzió, okosság pedig nem jutott a végére. Egyszerűen csak hagyni kell Samara-t, mert ez a sztori kifulladt, vége, ennyi volt. Mondjuk szerintem ezt a stúdiónál is tudják már, nagyon jól.

[fb_button]