Konzolok háborúja – a véget nem érő harc

Azt hiszem alapvetően a gémerek két nagy frakcióra oszthatók. Vannak a konzolos játékosok és vannak a PC rajongók. Persze felfedezhető némi átfedés, de ha nagy a merítés, akkor a két tábor általában jól különválik.

Nos én az előbbi kategóriába tartozom, és minden hiányosságuk ellenére világéletemben konzolokkal csapattam, amit gyerekként még csak simán Nintendónak, vagy még egyszerűbben tévéjátéknak hívtunk.

A konzolok háborúja igazából évtizedekkel ezelőtt kezdődött, de azt gondolom, hogy a 32 bites, kétdimenziós játékok korában nem beszélhettünk igazi háborúról, mert mindegyik ugyanazt tudta, legfeljebb kicsit másképp nézett ki.

Azt gondolom, hogy a harcot a Nintendo 64/Playstation 1 nyitotta meg, mert korábban elképzelhetetlen magasságokba emelték a grafikát (amin mai szemmel nézve, ha nem nosztalgikusan mosolygunk, akkor csodálkozunk, hogy volt idő, mikor ezt tartottuk a játékozás csúcsának), és ráadásul a kazettát is CD-re cserélték, ami meg aztán végképp übermenő volt.

A PS anno még új belépő volt, viszont hamar megvettette a lábát a piacon. Olyannyira, hogy a PS1 után ki is adta a fejlesztett PSX-et, amivel mélyen belekarcolta a szignóját a játékosok agyába. Kicsit később lekoppintotta az N64 analóg joystick-ját, és rátette a saját kontrollerjére, amit a ma már szériatartozékként használt Dual Shock beépítése követett, így a kontroller is elkezdte már egymagában beelőzni az N64-et.

Kicsit késve ugyan, de beszállt a játékba a Sega is a Dreamcast-tel, ami gyakorlatilag pontosan ugyanazt tudta, mint  a társai, csak mivel a Sega is akart egy morzsát a tortából, nem volt más választásuk. Viszont, mivel semmi újítást nem hozott, és késve is rabolt rá a vonulatra, ki is esett a körből, és a következő generációba már nem kapott meghívót.

Amely generációt leginkább az első körből ismert Playstation fejlesztése, a rendkívül kreatívan elnevezett Playstation 2, illetve Amerika fenegyereke az Xbox tánca nyitotta.

És zárta.

Abban a versenyben leginkább csak ők ketten versenyeztek, és igyekeztek folyton rálicitálni egymásra. A CD-t DVD-re cserélték, így a grafika megint egy addig elképzelhetetlen szintre ugrott, és mivel a Nintendo csak később jött a GameCube-bal, egy ideig szabadon garázdálkodhattak, ami hatalmas előnyt jelentett. És amíg a japánok konzolja még memóriakártyát használt, addig a Microsoft beépített memóriával operált, viszont nem volt USB csatlakozója, és nem jelent meg a Slim verzió, ráadásul kézi konzol formában sem volt jelen, így elég sok volt a hátrányossága, viszont a beépített memória, ami gigabájtokban volt mérhető, az ormótlansága ellenére szerethetővé tette az amerikai csodamasinát.

A GameCube késve jött, s akárcsak az első körben a Sega, újdonságot már nem tudott hozni, ezért a következő generációban úgy döntött, hogy másképp veszi ki a részét a bunyóból.

Itt ugyanis már nem akadt riválisuk ez előző nagy neveknek, viszont a Nintendo úgy döntött, letesz valami olyat az asztalra, amivel odaver a többieknek. Nem akartak a grafikai háborúba beszállni, mert szűkösnek érezték a kereteket, így az innováció mellett döntöttek, és kiadták a Nintendo Wii-t. Az első, mozgás által vezérelt játékkonzolt. Olyan újítás volt ez, ami mellett a klasszisokkal jobb grafikával futó Xbox360, de még a Blu-ray technológiát felvonultató Playstation 3 sem mehetett el szó nélkül.

Hiába voltak szinte mindenben jobbak, a PS3 kemény bukással indított a Blu-ray miatt, mert volt benne, az Xbox pedig – beelőzte ugyan a PS3-at – sok kritikát kapott a Blu-ray miatt, mert nem volt benne. Így a PS3 kénytelen volt megcsinálni a saját kameráját a PS3 Eye-t, illetve a mozgáskövető szettjét a PS3 Move-ot,

(egyébként rendkívül kreatívan adnak nevet a cuccaiknak péeséknél…)

vagyis a szemet, meg a fagyit. Erre nyilván lépnie kellett a Microsoftnak, és megalkották a Kinect-et, ami pedig csak a kameráját használta, nem kellett semmilyen segédeszköz a kezünkbe, ezzel forradalmasította a mozgásérzékelős játékok piacát. És hiába volt millió hibája a Kinect játékoknak, hiába adott ki a Nintendo szörfdeszkát a Wii-hez, a Microsoft akkor is nagyon jót alkotott.

Viszont még mindig nem volt kézi konzolja, ami nem volt nagy hátrány, mert a Sony PS Vitája elég nagyot bukott hiába az érintőpanel elöl-hátul.

Az etap végén a Nintendo úgy döntött, hogy kiadja a Wii fejlesztését a WiiU-t, ami annak ellenére, hogy egy tablet volt a kontroller, nem zengett túl nagyot, ráadásul későn jött a fejlesztés, mert akkor érte utol grafikailag a versenytársait, amikor azok már az új generáció kapujában állva épp zárták le az akkor futó trendeket.

És akkor robbant a PS4, valamint az XBox One, ami rögtön mém lett, mikor az első képek megjelentek róla, mivel pontosan úgy nézett ki, mint egy VHS lejátszó.

Ezek a gépek elképesztő grafikát, tárhelyet és online felületet vonultattak fel, de ezt a kört a PS nyitotta erősebben, egyrészt a 4K grafika miatt, másrészt meg az X1 kezdeti – teljesen értelmetlen – játékhasználati leszabályzásai miatt. Már mindkét konzol megkapta a mozgásérzékelés lehetőségét, és végre elfelejtették az élére állított divatot.

Aztán mikor azt hittük, hogy itt a vége, már csak a grafika lehet szebb, beállított a Nintendo, és hozta a világ leghibridebb játékkonzolját, amit a hátán hordott a Föld. Egy kézikonzol, ami tévére is köthető a dokkolóval, ráadásul tabletként is funkcionál, a kontrollere pedig mozgáslekövetésre alkalmas. Grafikailag nem áll háborúban a nagyokkal, viszont innovációban bőven kenterbe veri őket.

Viszont álljon végszóként itt a kérdés: ha a Nintendo Wii-re reagálva a Microsoft megalkotta a  Kinect-et, akkor vajon a Nintendo Switch-re mit dobhatnak még? Mert hogy terveznek valamit, afelől nincs kétségem.
[fb_button]