A könyv: egy kihalóban lévő passzió?

A minap eldöntöttem, hogy leírok egy történetet, ha már az egyik kedvenc elfoglaltságomról írok nektek. A maga nemében, és az elképzelt jövőben már az eleje is egy paradoxon, de eljátszottam azzal a gondolattal, hogy a szereplő gyermek még úgy létezik, ahogy a fejemben láttam.

„Kisfiú sétál az anyukájával a parkban. (Ugye?) Hirtelen észrevesz egy őszbe hajló urat egy padon. A bácsi tart valamit a kezében, és tekintetét mereven rá szegezi. A szemüvege épp annyira csúszott előre az orrán, hogy az előtte lévő tárgyat rendesen lássa. A kisfiú megáll, és komolyan elkezdi nézni a bácsit. Anyukája nem tartja vissza, ő is megáll, és türelmesen vár. A bácsi egyszer csak lassan felemeli a kezét, és jobb hüvelyk- és mutatóujját a szájához emeli, majd egy pillanatra összecsípi a nyelvét, és az előtte levő tárgyon csinál valamit.

Tekintete jobbról most balra vándorol, kezét ismét az ölébe engedi arcán finom mosoly jelenik meg. A szemét továbbra sem veszi le az előtte lévő tárgyról. A kisfiú ekkor az anyukájára néz, és kíváncsian ragyogó szemekkel megkérdi: „Anya, mit csinál az a bácsi?”. Az anyuka egy másodpercig sem hezitálva válaszol: „Egy könyvet olvas kisfiam.”. Ő még tudja, mi ez az elfoglaltság. A következő kérdés hallatán már a bácsi is felemeli tekintetét az előtte tartott könyvből: „Anya, mi az a könyv?”. „Ha idejöhetsz, nagyon szívesen megmutatom.”, hangzik a válasz az idős úr szájából. Az anyuka, mint egy engedélyképpen elengedi fia kezét, aki megfontoltan közelíti meg a padon ülő urat. A bácsi kicsit odébb csusszan a padon, helyet engedve a kisfiúnak, hogy mellé telepedjen. „Engedd meg, hogy bemutassalak benneteket egymásnak. Fiam, ez itt egy könyv, könyvem, ez itt egy fiú. Fogjatok kezet.” Ezzel az idős bácsi szerető gonddal a kisfiú kezébe helyezi könyvét. „Látom tanácstalan vagy – mondja a bácsi, látva, hogy a fiú nem tud mit kezdeni a tárggyal. – Lapok vannak összefűzve, a lapokon pedig szöveg van. A sorokat olvasva egy történet elevenedik meg előtted, ha elég élénk a fantáziád.” A kisfiúban ekkor felébred egy régről őrzött emlék. Egészen kicsi korában mintha az anyukája is valami hasonlót csinált volna, s miközben ezt tette, az ő kis fejében varázslatos történetek elevenedtek meg. Igen, valamikor „régen” az ő anyukája is csinált ilyet.

De egy ideje már nem csinálta. Vajon miért?

A kisfiú izgatottan forgatni kezdi a könyvet a kezében, felüti, ujjával pörgeti a lapokat, szeme kapkodva jár a pergő oldalak mentén. A mozdulat során illatfelhő száll fel a könyvből, ő pedig behunyt szemmel, mélyen belélegzi. „Igen – szólal meg az idős úr üdvözült mosollyal az arcán, – ezt az illatot semmivel nem lehet összetéveszteni; a valódi könyv illata, ahogy a tinta és a papír anyaga keveredik, a nyomda, ahol nyomtatták, és a könyvkötő, aki kötötte. Mindenkinek része volt abban, hogy ez a kis csoda közöttünk lehessen. Szívd be jó mélyen, add át magad a könyvnek! Merülj el benne, fiam, és élvezd, míg teheted! Az az érzésem, hogy hamarosan nem fogsz ilyet látni többé…”. Az anyuka pedig, aki eddig távolról figyelt, gyermeke boldogságát látva hirtelen ráébred, hogy vissza kell térnie a könyvekhez, és olvasnia fiának. De vajon miért hagyta abba egyáltalán?”

Ez a kis történet régen kialakult már a homlokom mögött, és afféle vízióként kísérti a napjaimat. Könyvmoly vagyok, ezt egy percig sem tagadom.

A feleségem néha morcos amiatt, hogy már megint könyvre költök, de igazából másra nem is nagyon. Nincs más szenvedélyem… ezzel pedig senkinek sem ártok, legfőképp magamnak nem. A félelem abból fakad, hogy egyre kevesebb olyan embert ismerek, aki még tudja milyen olvasni. Nem azt, amikor leülsz a közösségi háló elé, és az agyrágó bogár felzabálja a neuronjaidat, már ami még maradt, attól a sok sületlenségtől, ami ott burjánzik. Álszentnek tarthattok, hiszen honnan tudhatnám ezt, ha nem lépnék be sosem. Igen, be szoktam lépni, de aztán hamar túl is lépek rajta, és nem érzek kóros kényszert arra, hogy „lájkoljak”, meg megosszak mindenféle „baromságot” (már elnézést, de nem jut eszembe idevágó szebb szó). Nekem az olvasás NEM ezt jelenti.

Az olvasás egy szertartás, rituálé.

Maga az, hogy a könyv hozzád kerül, már az is egy izgalmas folyamat. A könyvesboltnak hangulata van. Belengi egyfajta csendes izgatottság attól a pillanattól kezdve, hogy átléped a küszöböt. Ha célirányosan lépsz be a „templomba”, akkor hamar végzel, de akkor is állj meg néha egy pillanatra, és add át magad a helynek. Figyelj! Nézd meg az embereket, akiket odabent találsz. Egyesek bóklásznak, nézegetik a kínálatot, mások épp beleolvasnak valamibe, de olyat is láttam már, hogy konkrétan leült valaki, és elkezdett a boltban olvasni. Nem biztos, hogy haza is viszi, amit a kezében tart, lehet, hogy csak kedve támadt hozzá, mert elragadta a hangulat, az atmoszféra. Vagy csak biztosra akar menni, és tényleg olyat akar hazavinni, ami jó. Általában az első tíz-húsz oldalból már el lehet dönteni (nekem legalább is megy a dolog), hogy érdekel e az adott írás, vagy inkább visszatesszük a polcra, és másik után nézünk. A témák sokasága a végtelennel határos, tényleg rengeteg könyvet lehet kapni az üzletekben, de… Ide most tennék egy nagy „DE” szót. Ennek pedig az az oka, hogy mindenkit az első benyomás alapoz meg, az veszi birtokba agyának milliárd sejtes univerzumát.

Amikor megvan a KÖNYV, akkor kezdődik a szertartás következő része.

Maga az olvasás. Eleve az, hogy a kezedben van a könyv. Vannak, akik a digitális könyveket részesítik előnyben, mert elég hozzá egy e-book olvasó, nem foglal sok helyet, az e-book változat némiképp olcsóbb, rengeteg elfér az olvasón stb. De az igazi könyvnek megvan a hangulata. Érzed a könyvet! A súlyát. Az illatát. Ahogy felütöd, és elkezded a történetet. A lapozás rituáléja. Még az oldalon tartasz, de már készíted a kezed, hogy a lap szélét megfogva, miközben lapozol végig simogatod a lapot, és már a következő oldalon folytatod a történetet, s észre sem veszed az önkéntelen mozdulatokat, amiket most leírtam. Közben végig a kezedbe simul a mű, és a papír semmivel össze nem téveszthető illata ül fölötted, körülötted.
Az olvasó embert nem illik megzavarni! Ez egy íratlan szabály. Amikor annyira benne vagy a cselekményben, hogy filmként pörög előtted a történet, akkor ha hozzád szólnak az olyan, mint a kereskedelmi csatornákon a reklámblokk. Gyilkos! Egyszerűen megöli a történet izgalmát, kiránt a világból, amibe már sikerült beilleszkedned. Megismerted a szereplőket, együtt nevetsz és sírsz velük… ezt egy szóval meg lehet ölni. Az olvasás megállításának is megvan a maga rendje. A fejezetet nem szabad a felénél abbahagyni. Az olyan, mint a félig elszívott cigaretta, a meg nem ivott kávé. A sorokat be kell fejezni, a cselekményt le kell tudni zárni. Ha nem is a legvégén, de közben is érezni kell, hogy mikor van itt a szünet ideje. Ezért aztán időt kell szánni egy-egy jobb könyv elolvasására. Akkor inkább ne is állj neki, ha nem tudsz kellő időt és zavartalanságot biztosítani neki. A figyelmed mindig a lapokon legyen! A végén pedig hidd el, olyan katarzisban lehet részed, amiről nem is gondoltad előtte, hogy létezik.

Az ember életében az egyik legfontosabb, és egy életre meghatározó elem az, hogy milyen könyv kerül először a kezébe.

Fejlődését – nem csak ezen a téren – ez határozza meg, és igen jelentősen befolyásolja is. Saját tapasztalatból tudom, hogy a fenti állítás nagyon is helytálló. Nekem a sci-fit sikerült egyből megismernem, de nem a vérbeli, élvonalbeli tudományos-fantasztikus irodalmat, aminek például Arthur C. Clarke, vagy Isaac Asimov, Stanislav Lem a képviselői, hanem a sajnos mára inkább iparággá megnőtt Star Wars volt az első élmény. Félre értés ne essék, nem akarom leordítani az első trilógiát, hiszen igen-igen gyerek voltam még, amikor az ment (a mai napig azt a három filmet tartom az egyetlen trilógiának). Úgy emlékszem, hogy nem is igazán tudtam elhinni, hogy amit látok, az „csak” egy film. Tudom, a könyvekről kellene írnom, de a történet ezzel nem áll meg. Még a 80-as években volt egy folyóirat-sorozat „Robur” címmel (a velem egyívásúak szíve most egy hatalmasat dobbanhatott), amiben egy olyan folytatásos történet volt olvasható, aminek „A Jedi-kristály” volt a címe, és „darabokban” jelent meg. Aztán idővel kiderült, hogy egy 1992-ben megjelent regény részletekben közölt változata volt, aminek „Erőpróba” volt a címe. Az az Alan Dean Foster írta, aki többek között az „Alien” univerzumot is megteremtette. Olvasni még nem tudtam, ezért esténként szülői narrációban hallgattam a történetet, amire -bevallom- mára nem is emlékszem. De az összes Robur” még mindig megvan, és ezen írás születése közben kedvem támadt újra elővenni őket. A gyerekfejjel fel sem fogott, és a tudatom mélyére temetett történetek most újra előkerülnek majd (A bíborszínű felhők bolygója; Robina Crux hajótörése; Én, a Robot; Az elveszett világ csak hogy kiemeljek párat).

Ekkor történt némi szünet „olvastatás” terén, mert ebben az időben tanították a „máterben” a fekete jelek értelmezését.

Filmekkel pótoltam a kiesést, és amikorra már tudtam kódolni a jeleket, addigra az alsó tagozatos kötelezők kötötték le a tudatépítést (Kincskereső kis ködmön; A kis bicebóca; Vuk; Tüskevár, stb. Erről még részletesen értekezek itt!). Persze mellettük jutott idő a saját szellemi táplálék fogyasztására is. Hatalmas könyvfaló lettem, ez a mai napig tart. A fantázia világa, a valóságtól való teljes elrugaszkodás érdekelt a legjobban, ezért a „mesék” világában találtam rá mind arra, amit hiányoltam az élettől. Sokat jártunk az osztálytársaimmal a könyvtárba, mert emlékszem, hogy ott volt mesehallgatás. Megkértük a könyvtárost, hogy legyen szíves feltenni egy-egy mesét (bakelit lemezen álltak a hangoskönyvek a polcon). Aztán odaültünk az asztalhoz, amibe be voltak kötve a fejhallgatók, és azokon hallgattuk a meselemezeket. Nekem az „Óz, a nagy varázsló” tetszett a legjobban. Akkoriban hetente legalább egyszer beültem a könyvtárba meghallgatni. Ugye, hogy ugye? A hangoskönyv nem is annyira az új kor találmánya, de lehet, hogy ezt csak kevesen tudják. Igaz, hogy ez nem tartozik az olvasás terminusba, de a lényeg az volt, hogy nem a tv előtt ültünk, és váltunk lassan agy mosott zombivá, mint a mai kor gyermekei, akiket a szülei elhanyagolnak. Az én kislányom is nézi a tv-t, de szabályozva, hogy mit és mikor-meddig, és természetesen nem feledkezünk meg a könyvekről sem…

Ami szintén nagy hatással volt rám, és még mindig a „meséknél” maradnék, az „Michael Ende – A végtelen történet” című meséje.

Sajnos nincs benne az itthoni könyvtárban, de rajta vagyok, hogy meglegyen, és a gyermekemnek is felolvassam. Nekem nagyon tetszett, és úgy érzem, hogy a cselekménye most nagyon is aktuális. Aki esetleg nem ismerné, annak egy rövid összefoglaló: Fantázia haldoklik. Kezdi elpusztítani a Semmi, amit az emberek mesék és könyvek iránti érdektelensége táplál. Minél inkább hanyagolják ezeket az emberek, annál jobban pusztul Fantázia. Bux Barnabás Boldizsár ellopja egy könyvkereskedésből a Végtelen történet című könyvet, és amikor elkezdi olvasni azonnal a rabjává, idővel pedig a szereplőjévé válik. Feladata az lesz, hogy megmentse Fantáziát a pusztulástól. Természetesen rengeteg kalandon és bonyodalmon jut keresztül a főszereplő Atréyu-val együtt, de a végén ő maga lesz a főhős. A könyv legnagyobb különlegessége, hogy a két szálon futó cselekmény két különböző színű betűkészlettel íródott. Ami a való világban játszódik az piros-, míg a fantáziabeli események zöld betűkkel kerültek a papírra. Az egész könyv szerkezete a meséhez lett kitalálva és rendelve, és a gyerekkorom egyik meghatározó története volt. Sokszor olvastam, vagy kölcsönkapva, vagy a könyvtárból kölcsönözve.

Teltek az évek, jött a felső tagozat, és vele az újabb kötelezők. Itt ragadnám meg az alkalmat az első komolyabb kitérőre.

A felső tagozatban feladott kötelező olvasmányok ugyanis (A kőszívű ember fiai; Egri csillagok; Pál utcai fiúk; Rómeó és Júlia stb.) konkrétan majdnem elvették a kedvem az olvasástól. Magyar ember vagyok, kellene, hogy érdekeljenek hazánk fiainak művei, de az a fajta ember is vagyok, akinek ha valamit akarata ellenére megpróbálnak lenyomni a torkán, akkor már csak azért sem… Valószínűleg a tanárral is baj volt, aki az irodalmat próbálta megtanítani nekünk, mert nekem sehogy sem fűlött a fogam ezekhez a könyvekhez. Az pedig, hogy a mi gyerekeinknek ugyan ezeket a nehéz, száraz, esetenként kemény könyveket próbálják majd olvasás címen „eladni”… véleményem szerint azt fogják elérni, hogy konkrétan meg fogják utálni az olvasást.

A felső tagozat elején, már egészen más, mai mércével mért, és sokkal komolyabb elképzeléseim voltak a „könyvről, mint tárgyról”. Mind formailag, mind tartalmilag. Úgy ötödik év végén fedeztem fel az első szerepjátékos könyveket. Akkoriban még nem volt meg a „MAGUS, – avagy a Kalandorok Krónikái”, ezek a könyvek inkább annak előfutárai voltak. Csak néhány cím ezek közül: Steve Jackson és Ian Livingstone tollából a következők: A Káosz fellegvára; A Hóboszorkány barlangjai; Bajnokok próbája; A Haláltalizmán, és még sorolhatnám. Lapozgatós kalandjátékok voltak, egy fejezet végén el kellett dönteni, hogy melyik oldalra lapozunk tovább, ahol aztán vagy halál várt ránk, vagy újabb döntést kellett hoznunk. Közben jegyzetelni, rajzolni, dobókockával harcolni, és persze OLVASNI kellett. És még valamire megtanított ez a könyv: döntéseket kellett hozni, aminek következményei voltak! Jó, ezek ott maradtak a könyv lapjain, a való életre nem voltak kihatással, de mégis… tanítottak valamit, még ha nem is a valóság útján. Időben a 80-as évek vége felé járunk, 12-13 éves voltam. Ekkor következett életem legnagyobb „élménye”, ami a mai napig az alapkőnek számít, már ami a sci-fi irodalmat illeti.

Hatalmas befolyással volt rám Frank Herbert Dűne-univerzuma, amit egy hamvaiból feltámadt, szárnyait próbálgató főnix érkezésével egyenértékű eseménynek éltem meg. Egyből éreztem, hogy ez a könyv akar tőlem valamit. A sokadik olvasatra kezdett is körvonalazódni, hogy valójában mekkora kincset is tartok a kezemben.

(Tervezek egy komolyabb bemutatást erről az univerzumról, mert olyan volumenű a mű cselekménye és időintervalluma, hogy azt ide nem lehetne befoglalni. Meg aztán ha jól értesültem nemrég, készül belőle egy újabb mozifilm… így aztán egy füst alatt az eddigi Dűnék!) Leginkább úgy tudnám „röviden” összefoglalni a könyveket, hogy vegyük alapul a sci-fit, de azt az igazi tudományos-fantasztikus fajtát, mint a kemény magot. Ebbe gyúrjuk bele a létező összes irodalmi műfajt a drámától a tragédiáig, majd az egészet öntsük nyakon egy hatalmas adag filozófiával. Igen, azt hiszem ez így a Dűne! Persze nem annyira ijesztő, mint ahogy itt olvasható, de lássuk csak: 17 (!) kötet jelent meg eddig magyarul, és további 3 vár még fordításra (az előbbi 17 kötet megvan, ebből készül majd a jövőbeni cikk, a másik hármat már nagyon várom, de még sehol nem jelezték, hogy esetleg fordítás alatt lenne). Tudnék örömódákat zengeni róla, de azt nem itt teszem, és nem most!

A könyvek iránti szenvedélyem a mai napig tart, sőt, egyre erősebb. Főleg azután a „kulturális sokk” után, ami a hétvégén ért.

Elszomorodtam ugyanis! Tart már egy ideje, de a hétvégi kiránduláskor szembesültem azzal, hogy lassan kihal egy elfoglaltság, amiről azt hittem, hogy még létezik. MÉLYSÉGES TISZTELET mindazoknak, akik még a kezükbe vesznek egy Könyvet, és hagyják, hogy a lapokon pergő történet a képzeletükben keljen életre. De nem tudok szó nélkül elmenni az mellett, amit tapasztaltam. Kicsit társadalomkritika lesz, és nyugodtan kövezzetek meg ezért.

Családi „kirándulás” gyanánt felmentünk a „söpredék vidékről a csillogó fővárosba”. A Tropicariumot szerettem volna megmutatni a kislányomnak, de sajnos nem jutottunk be a víziparkba. A mozgólépcsőnél megakadtunk, mert hát neki ez hatalmas élmény (ez is). Amíg gyermekem fáradhatatlanul próbált betelni a mozgólépcső rejtelmeivel, addig én megpróbáltam farmert venni magamnak. Mondanom sem kell, roppant nagy kihívásnak tettem ki magam. Az ízlésemnek megfelelő farmert az egész központ területén nem találtam. Átmentünk egy másik, „aréna” méretű központba is, ott pedig már összekötöttük a kellemest a hasznossal, mert kislányom egy régi óvodás kis barátjával is találkoztunk (megbeszéltük, és részben ez is a felutazás része volt). Abban a túlméretezett ingercsarnokban sem találtam magamnak megfelelő nadrágot, így úgy döntöttem, hogy meglátogatom az engem jobban érdeklő üzletet, a könyvesboltot. És itt tudatosult bennem, hogy míg az emberek százával tolonganak a ruházati üzletekben, egyik kezükben tíz ruhával, másik kezükben mobillal, és az „arc” oldallal, szemükkel pedig a kínálatot mustrálva, mint egy prédára éhes ragadozó a próbafülke felé igyekezve, addig bizony a könyvesboltban nagyjából tíz ember volt jelen… az eladókkal együtt!!! Kihalt, csendes, üres üzlet fogadott, de a legnagyobb előnye az volt, hogy a zsibongó tömeg után ez szó szerint a nyugalom szigete lett. És egyáltalán nem érdekelt tovább az, hogy nem találtam magamnak farmert! Két könyvvel távoztam, aztán összeszedtem a családomat, és elindultunk hazafelé, fejemben pedig elkezdett megszületni ez a terjedelmes cikk.

Az évtizedek óta ugyanazokat a kötelező olvasmányokat belénk sulykolni próbáló irodalomórák úgy látszik kezdik elérni azt, amivel most premier plánban találkoztam. Az embereket, főként a fiatalokat nem érdekli már a művelődés, az olvasás szépsége, nem foglalkoznak a fantázia birodalmának életben tartásával, hanem az anyagi javak mérhetetlen hajszolása lett az új trend.

Látok olyan próbálkozásokat az iskolákban, hogy most már rugalmasabban olvasnivalót igyekeznek választani a gyerekeinknek, de az az érzésem, hogy elkéstek ezzel. A mai új irányzatú világban, ahol a művelődés többé nem „divat”, helyette a kereskedelmi csatornák ontják magukból a „menő életekről” szóló sorozatokat, és a társadalmi elvárásokat valaki íratlanul (vagy szándékosan) úgy alkotta meg, hogy kihagyott belőle mindent, ami KULTÚRÁT adhatna gyerekeinknek; szóval ebben a „szép új világban” a SEMMI hamarosan tényleg ki fogja pusztítani azt, amiből még meríthetnénk valami szépséget és jóságot! Én nem azt akarom belétek sulykolni, hogy azt kell tennetek, olvasnotok, amiket fentebb felsoroltam. Arra próbálok ebben a cikkben rávilágítani, amire a címben is utaltam: az olvasás, a KÖNYVEK olvasása kezd kikopni, elveszni az emberek életéből.

Egy kis adalék a végére, a minap megrendeltem egy remekművet. Én is csak nemrég tudtam meg, hogy J.J. Abrams (igen, a Lost sorozat, az új Star Trek filmek, valamint számos mozi alkotója) könyvet adott ki. Nem egyedül, hanem Doug Dorst társszerzővel közösen. A címe: S. – Thészeusz hajója. Egy könyvkötészeti műremek, amit pedig a történetről írtak, az alapján képtelen voltam ellenállni. Ha elolvastam, fogok róla írni! Addig is aki találkozik vele valahol, és szereti (még) a könyveket, érdemes egy pillantást vetni rá.
[fb_button]