Kincsem (2017) – kritika

Valami megmozdult a magyar filmgyártásban, és itt most elsősorban nem csak arra gondolok, hogy két év alatt két Oscar-díjat is bezsebeltünk, hanem arra, hogy egyre kevésbé meglepő az olyan pillanat, amikor a moziban egy olyan magyar filmbe botlunk, amit a közönség is szeret és elismer. Gondoljunk csak például a Kojotra, vagy épp a Liza, a rókatündérre, de a sort még lehetne folytatni és ez jó dolog. Nagyon jó.

Persze hollywoodi mércével nézve picik vagyunk és ez sajnos az önmaga farkába harapó kígyót esete: kis ország, kis nézőközönséggel, ennélfogva a filmek csak akkor tudnak megtérülni, ha a költségvetést is alacsonyan tartják. Gondoljunk bele egy pillanatra: nem reális elvárás az, hogy egy adott filmet minden honfitársunk megnézzen, ha pedig csak háromszázezren ülnek be (és bizony az is gyönyörű szám!), akkor nyilván nem fog kitermelni tíz-húsz milliárd forintot az alkotás, pedig egy igazán nagyszabású mozihoz ez a keret nem is annyira elrugaszkodott, mint gondolnánk (30-50 millió dollárról beszélünk).

Hogy jön ide most ennyire a pénz? Nos talán nem mondok vele újdonságot, de a Kincsem minden idők legdrágább magyar filmje a maga 3 milliárd forintos összköltségével (ez kb 10-11 millió dollár), így most sok árgus szem szegeződik a vászonra: vajon meglátszik a pénz a végeredményen?

Azoknak, akik nem szeretnek sokat olvasni, álljon itt most a gyors értékelés: meg. A Kincsem ugyan nem rugaszkodik el Herendi Gábor korábbi munkáitól gyökeresen (remélem finoman fogalmaztam, de azért átment), de grandiózusabb, szebb, és talán le merem írni: jobb is.

A történet javarészt fikció, de ez nem lesz zavaró senki számára. A szabadságharc után járunk, főszereplőnk Blaskovich Ernő (Nagy Ervin), akinek a családja igen pórul járt a harcokat követően, s a kisemmizett fiú minden erejével azon van, hogy a lehető leggyorsabban elérje a mélypontot. Ital, nők, és önpusztítás a napi program, mígnem négy lábon megérkezik a felmentősereg, Kincsem, a ló személyében.

Akad azonban egy kis probléma: az állat Otto von Oettingen báró (Gáspár Tibor) tulajdonában van (történetesen a báró épp Ernőék volt birtokán él, sőt, az apjával is ő végzett), a fiú azonban mindent meg és kockára tesz, hogy bosszút állhasson. Az élet azonban közbeszól és beleszeret a báró lányába, -a ló tulajába- Klárába (Petrik Andrea). Innen pedig már egyenes út vezet a karakterfejlődés(ek)ig, a kiteljesedésig és a rendesen elbaltázott zárásig.

Szóval ami a dicséretet illeti: a látvány szépen felépített, ez pedig a díszletekre, a kosztümökre és bizony a CGI-re is igaz (azért ne várjunk Bosszúállók mennyiséget), ami miatt mégis igazán elégedetten jöttem ki a teremből, az Nagy Ervin játéka volt. Bár sokan előre féltek, hogy túlságosan is színházi lesz, erről szó sincs.

Karakterében (és ezáltal benne is) végig ott lobogott a tűz, kitűnő választás volt. Szerencsére ezt a többi színészről is elmondhatom, mindenki tisztesen helytállt, senki sem lógott ki a sorból.

Herendi azonban nem teljesen tudta elengedni a kikacsintásokat (Magyar vándorra tessék például gondolni), bár ezek nem voltak székben feszengősek, inkább megmosolyogtatóak, néhol azért azt éreztem, hogy ez nemigen kellett ide. Nem kezdem el boncolgatni, majd meglátjátok. Nem illúzióromboló, de többnyire szükségtelen elemek voltak ezek.

A Kincsemnek azonban megvan a maga szép íve és ez kárpótol az apróbb malőrökért – sajnos ahogy írtam is, ez az ív nem tart ki a légvégéig, egyértelműen a zárás (utolsó 20-25 perc) volt a leggyengébb része, emiatt egy picit romlott az összkép.

Összességében azonban elégedetten távoztam. Nem korszakalkotó film, nem fogunk rá hosszú évek múlva hivatkozni, mint filmes alap, de mindenki szép munkát végzett és a végeredmény egy könnyen élvezhető, kellemes, szórakoztató film lett.

[fb_button]