Kicsinyítés (2017) – kritika

A Kicsinyítés a folyamatosan aktuális globális felmelegedés multiplexbe ültetése, egy közepesnek nehezen nevezhető dramedy.

A Kicsinyítés az első előzetesek alapján egy könnyed vígjátéknak tűnt, zseniális alapötletre építve. A felállás szerint norvég tudósok rájönnek, hogyan lehetne megoldani a globális felmelegedés okozta gondokat: le kell kicsinyíteni az embereket! Az eljárás visszafordíthatatlan, ám egy egész kolónia alig egy zacskónyi szemetet produkál 4 év alatt, szóval van ráció a dologban. A főhős, Paul, neje oldalán dönt úgy, hogy az adósságok és minden „nagy” gond elől menekül a kicsinyítésbe, csakhogy az a világ sem leányálom.

Az ember valóban elgondolkodik azon, hogy vajon mennyiben segítené a bolygónk túlélését, ha az emberek kevesebb részt követelnének maguk számára a bolygóból. Alexander Payne nagyon jól indítja a filmet és valóban, a film nézése közben mi is elgondolkodunk azon, mi mit tennénk egy ilyen helyzetben. Payne remekül vet közbe olyan társadalmi kérdéseket, mint a szavazati jog változása és eloszlása (ha kisebb vagy, kevesebb adót fizetsz és kevésbé járulsz hozzá a termeléshez, így kevesebbet érjen a szavazatod) vagy a gazdagság-szegénység fogalmainak átemelése. A mini világban ugyanis 1 dollár ezret ér, így Paul 162 ezer dolláros nagy vagyona majdnem 13 millió dollárnak felel meg. Ebből pedig kastélyt lehet venni a kis világban.

Ez a téma rendesen körbe van járva a filmben.

Ha valaki nagyon szegény volt a nagy életében, az kicsiként sem kap többet.

Ez a társadalmi különbség szintén remekül van ábrázolva, mivel míg az elején csak a csillogást látjuk, addig egyszer csak felbukkannak a takarítók és az ő világukat megismerve már más fényben tűnik fel a korábban mindent elhomályosító csillogás. Szóval az ötlet zseniális, a felvetett kérdések nagyon is aktuálisak és érdekesek – de valami mégis hibádzik.

Számomra az első pont már maga Matt Damon, akit remek színésznek tartok, de pocakos kertvárosi férjként nem nagyon tudom értelmezni a személyét. Ez lehet, azért van így, mert

a forgatókönyv alapján Paul egy igazi balek, egy szerencsétlen lúzer, akinek semmi, de semmi nem jön össze az életében.

És ebből a szerepből tényleg csak a film utolsó 4 percére tud kilépni, addigra meg már késő. A nejét alakító Kristen Wiig nem érdemel említést, viszonylag rövid ideig szerepel és akkor sem alakít maradandót.

Christoph Waltz viszont zseniálisan hozza a szabadéletű, életképes vállalkozót, aki idővel Paul szomszédjából barátja és támasza lesz. Akit szintén meg kell említeni, az a Paullal egészen érthetetlen romantikus viszont ápoló vietnami lázadó, Ngoc Lan Tran karakterét elképesztően idegesítő módon alakító Hong Chau. Fogalma sincs, hogy tényleg ennyire irritálónak írták meg a karaktert vagy a színésznő építette fel az alakítását ilyenre, de az biztos, hogy a való életben 20 perc után minden épeszű hapsi elzavarta volna a fenébe maga mellől!

A Kicsinyítés további negatívuma a hosszúsága. A 2 óra 15 perces játékidő nagyon hosszú és még annál is többnek tűnik, hiszen túl sok minden nem történik a vásznon, ráadásul a kicsinyítés procedúrája után (ami a film legviccesebb pár percét adja) eléggé le is ül a film. A rendező simán kiszedhetett volna 20-30 percet bárhonnan, nem hiányzott volna és mindenképpen könnyebben ülte volna végig mindenki a vetítést.

A Kicsinyítés számomra kisebb mértékű csalódás, hiszen ez nem Paul Safranek kicsi története, hanem egy egészen hosszúra nyúlt kampányfilm a globális felmelegedés létezése mellett. Payne eddig is a karakterközpontú filmekben tudott maradandót alkotni, de mivel itt az „ügy” került középpontba, nem tud mit kezdeni a hősével, aki csetlik-botlik ide-oda a történetben.

Pedig nagy lehetőség volt a filmben, az alkalmanként felvetett gazdasági és szociális kérdések ütnek, és elgondolkodtatják az embert, ahogy a felmelegedés maga is. Aki azonban vígjátékra vár, az csalódni fog, a komolyabb filmek kedvelői pedig nem tartják túl autentikusnak a cselekményt. Erre mondom, hogy két szék között a föld…