Két lépés távolság (2019) – kritika

User Rating: 7.5

Meglett férfi létemre simán megérintenek a romantikus drámák, lehet, hogy ez a Kriptonitom, nem tudom. Csak azért kezdem ezzel a vallomással a cikket, hogy tudjátok: akinek a szavait olvassátok, az bizony erősen vevő erre a műfajra. 




Vagy alműfajra? Mert pár éven belül ez a harmadik-negyedik olyan film, aminek a középpontjában két fiatal és azok szerelme áll, pontosabban a szerelmükbe beékelődött betegség.

Volt ugye a Csillagainkban a hiba, amit könyvben is nagyon szerettem és fel voltam készülve rá, hogy az adaptáció bizony el lesz rontva – csak hogy aztán óriásit csalódjak pozitívan, aztán jött az Én, Earl és a csak aki meg fog halni, aminél szintén nem voltak nagy elvárásaim, de aztán újfent tévedtem. Mindezek előtt pedig ott volt a Ha maradnék, ami csak lazán kapcsolódik ide, és valószínűleg csak nekem tetszett az egész országban, de hát ez van, mondom… ez az én Kriptonitom.

Ha ízléstelenül akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy ezt a sikerhullámot lovagolta meg Rachael Lippincott, Tobias Iaconis és Mikki Daughtry regénye, amelynek főhősei fiatalok, szerelmesek és nagyon betegek.

Stella (Haley Lu Richardson) és Will (Cole Sprouse) két, a felnőttkor küszöbén álló, cisztás fibrózisban szenvedő tini.

Ők ketten ellentétei egymásnak. Stella bizakodóan tekint a jövőbe, aktív, tervez, és együttműködik az orvosokkal a gyógyulás érdekében. Vele ellentétben Will amolyan igazi rosszfiú: őt már nem érdeklik a szabályok, a gyógykezelések… elfogadta azt amit a sors neki szán.

Aztán a két fiatal megismerkedik, és a tűz és a víz eleinte persze nem nagyon férnek meg egymás mellett, de ahogy telik az idő és egyre jobban megismerik egymást, szerelembe esnek.

Ez azonban egy cseppet sem egyszerű szerelem: a fertőzések miatt nem érhetnek egymáshoz – mindig tartani kell a két lépés távolságot -, ráadásul szép lassan mindketten hatnak a másikra, s az eddig sem egyszerű életük csak itt kezd el igazán bonyolulttá válni.

Kezdjük is rögtön a lényeggel: akik hozzám hasonlóan vevők a hasonszőrű mozikra és történetekre, azoknak a Két lépés távolság tetszeni fog.

Mivel a téma már korántsem hat annyira újszerűnek, így vitathatatlanul több helyen találok rajta fogást, mint mondjuk a Csillagainkban a hibában, de összességében egy jól sikerült és szép mozi lett a könyvből.

A legnagyobb pozitívum egyértelműen a két főszereplő. Kiválóan működnek mind együtt, mind külön-külön, bár a prímet Haley Lu Richardson viszi, az ő színészi kvalitásait még sokszor viszontlátjuk majd a következő években, efelől nincs kétségem.

A film szirupossága már egy jóval érdekesebb kérdés: párszor azt éreztem, hogy kevesebb is elég lenne, de aztán mindig visszazökkentünk a normál kerékvágásba, így az a véleményem, hogy nem is a sziruposság lett túltolva néha, hanem inkább maga a játékidő több egy kicsivel, mint kellene és a felesleges extrával nem tudtak mást kezdeni, mint egy picit önismételni, ami meg-megakasztja az amúgy dinamikus történetet.

Az összkép azonban – mint mondtam is – tetszetős. Ebben persze nem elhanyagolható szerepe van a zárásnak, ami nálam nagy dicséretet érdemel, szépen sikerült feltenni a pontot az i-re.




Így hát mi mást is tehetnék: bátran ajánlom a filmet megtekintésre, mert ugyan nem ér fel a fent említett két alkotáshoz, de erősen megközelíti azokat, akik pedig fogékonyak a műfajra, azok nyugodtan készítsék be a zsepiket, mert szükség lesz rá.

Összegzés
Egy újabb jól sikerült alkotás a beteg tinik szerelemre gyúlnak kategóriában - zsepiket bekészíteni!
Ezért szerettük
  • a főszereplő páros
  • jól sikerült zárás
Ezért nem
  • néhol picit önismétlő és szirupos
7.5
Nagyon Jó

Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!

avatar

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..