Jojo Nyuszi (2019) – villámkritika

Taika Waititi korunk egyik legnagyobb filmes művésze – és ezt a Jojo Nyuszi előtt is így gondoltam.

Hát még utána. A pár mondatos szinopszis alapján már régóta sejthető volt, hogy bár egy brutálisan agyament környezet és alapszituáció köré építi a történetet Taika, az a 2016-os filmjéhez, a Vademberek hajszájához hasonlóan egyfajta coming of age film lesz.

Félig-meddig ez valóban így van, a Jojo Nyuszi azonban egy összetettebb film (mármint a Hunt for the Wilderpeople-nél). A coming of age vonal mellett – amely ettől még a legjelentősebb maradt – kapunk egy jó nagy adag, csak Waititre jellemző már-már morbidba hajló humort, egy legalább ugyanakkora adag drámát és persze a témában rejlő szatíráról sem kell lemondanunk.

De sülhet-e el jól egy ennyire sok elemből álló cucc, pláne, ha azt a náci időszak kellős közepén játszódik?

Sülhet. De ehhez kell egy olyan zseni, mint Taika Waititi. Mert nem sokan lennének képesek mindig a megfelelő pillanatban oldani a feszültséget, zavaró átmenet nélkül váltani a szinte kínos humorból drámába, majd ha kell akkor vissza és megtartani a film mondanivalóit.

Márpedig a Jojo Nyuszi esetében erre égető szükség volt.

Főhősünk Jojo (Roman Griffin Davis), aki fiatal kora ellenére máris rendkívül elkötelezett: a hitlerjugend oszlopos tagja, napjait csak ez tölti ki, olyannyira, hogy a képzeletbeli barátja nem is lehet más, mint maga Hitler. Így telnek a napjai nyakig elmerülve a náci tanokban, míg egyszer egy baleset közbeszól és a fiú a kényszerű otthontartózkodás közben felfedezi, hogy anyja egy zsidó kislányt bújtat a házukban.

Hát… kell ennél kényesebb téma? Nem hiszem.

Mégis: Waitit ebből az elszomorító, keserédes alapból felépített valami eszméletlenül szerethetőt – aminek persze megvannak a könnycseppcsalogató pillanatai, mert hát az élet még Waititi szűrőn keresztül nézve sem rózsaszín. Meglehetősen könnyed felütéssel indít a film és ez az első bő fél órában velünk is marad. Azonban ahogy Jojo is kezd rádöbbenni dolgokra, úgy mi nézők is egyre inkább a való életet kapjuk vissza a vásznon és szép lassan a humort felváltja a dráma.

A történet már az alapfelállásból kikövetkeztethető, a Jojo Nyuszinak egyértelműen a megvalósítás a titka – és a főszereplő hármast adó Sam Rockwell – Scarlett Johansson és Davis). Őszintén szólva nem szeretnék semmit sem elspoilerezni, vagy előbb átadni, mint ahogy azt a film tenné…szóval csak annyit mondhatok, hogy nézzétek meg.

Kevés olyan film van, ami szinte feltétel nélkül megérdemli a figyelmet és az időt, hát a Jojo Nyuszi az ilyen.

Persze vannak akiknek nem jön be Waitit stílusa. Ha nem szeretted a Vademberek hajszáját, vagy a Boy-t, akkor megeshet, hogy ez sem lesz a kedvenced. De egy esélyt mindenképp adj neki.

Én pedig őszintén remélem, hogy Waititi sűrűen fog új filmekkel jelentkezni, mert ő tényleg az az alkotó, akinek a látásmódja hoz valami újat a filmek világába.
[fb_button]