Június 1-én 19:48 perckor, az Aréna történetében immár másodszor, ismét felhangzott a filmzene-rajongók körében jól ismert dallam, a „Miss Daisy sofőrje” nyitánya, a Driving. Ezzel pedig kezdetét vette közel három órányi tobzódás a mester életművének válogatott remekművei között. De mi is történt az egy évvel ezelőtti koncerthez képest? Nos, erről szól ez a kis írás.




Ha egy nagyzenekar koncertet ad, az már önmagában egy példás erőfeszítést jelent mindenki részéről: a zenekar tagjai, a stáb, a szervezők, menedzserek és még sorolhatnánk az emberek garmadáját, akik összehozzák, leszervezik, hogy a közönség végül már a kész „anyagot” élvezhesse. Ha egy turnéról van szó, akkor a falat talán még nagyobb. Ezt az egész „csomagot” elvinni a helyszínekre, igazodni, építeni, fellépni, eljátszani, lebontani, csomagolni, következő helyszín… még leírni is fárasztó! A szóba forgó koncertnél pedig nem csak a látványt kell kamionról-kamionra pakolni, hanem ott vannak még a zenészek is. Zimmer úr annyi „könnyítést kapott”, hogy a kórust és a nagyzenekart nem kell mindenhova magával cipelnie, helyette előre küldik a kottát az adott országba, és ott készülnek föl az anyagból. Így a budapesti koncerten a helyi nagyok kísérték a Mestert, erősítve az egyébként is minőségi produkciót.

2016-ban valamivel több, mint 3 órán át tartott a zeneáradat. A turné csak Európára korlátozódott, érintve a legfőbb városokat, de Németországban volt a legnagyobb sikere, lévén, hogy Zimmer szülőhelye. Az idei turné már világkörüli, valószínűleg ennek köszönhető, hogy kicsit lefaragtak a koncert hosszából, illetve, hogy kicsit át is alakították azt. A tematika maradt, vagyis blokkokra osztott előadást hallhattunk, a felénél egy szünettel, míg a zenészek kifújják magukat egy kicsit. De nézzük a zeneanyagot.

A kezdés egy Miss Daisy sofőrje–Sherlock Holmes–Madagaszkár medley volt. A Mester hatalmas üdvrivalgás közepette, elegáns frakkban lépett a színpadra, és a zongora mögé ülve nem sokat váratott magára az első hangok megjelenése sem. Ahogy lépett be a többi hangszer, abban a sorrendben érkeztek a zenészek sorban: Pedro Eustache, a különféle egzotikus fúvós hangszerekhez, Nick Glennie-Smith, a billentyűsök zsenije (egyébként ő Zimmer kollégája is, sok közös produkciójuk van), a vonós-trió: Tina Guo, Molly Rogers és Leah Zeger, közben pedig a színpadra „osontak” a gitár virtuózok is: Yolanda Charles (basszus), Nile Marr és Guthrie Govan (elektromos gitárok).

Alig 2 perc zenélést követően felgördült a függöny, és előkerült a zenekar többi tagja is, akikkel kiegészülve az egész Driving témát együtt játszották tovább: Aicha Djidjelli (effekt ütősök, dobok), Gary Kettel (effekt ütősök, xylofon), Holly Madge (effekt ütősők, dobok), Steve Mazzaro (billentyűk, elektromos gitár), Andy Page (gitár, billentyűs), Andy Pask (nagybőgő), Satnam Singh Ramgotra (dobok), Czarina Russell (vokál, csőharangok, gitár, billentyűk) és Nathan Stornetta (effekt ütősök). Ezek a nevek számunkra vajmi keveset mondanak, de a világ számos pontján elismer zenészek, akik nagyon régóta együtt dolgoznak Zimmerrel.

A bevezető medley után Zimmer magyarul köszöntötte a nézőket, szó szerint: “Jó estét kívánok Hölgyeim és Uraim!” szavakkal, majd elnézést kért a rettenetes magyarjáért, és inkább angolul folytatta.

Rövid sztorizgatás következett, melyben visszaemlékezett az elmúlt évben tett látogatásra is, majd Nick Glennie-Smith-t bemutatva következett Az utolsó esély (Crimson Tide) Roll tide témája. Ebbe már a kórus is beszállt, alapjában véve is kórusműre van kihegyezve.

Az ezt követő Angyalok és démonok (Angels and Demons) 160 Bpm című trackje hatalmasat ütött, főleg a közepén kiemelten a dobszekciónak szóló résszel. Satnam Singh, Holly Madge és Aicha Djidjelli olyan eszeveszett dobszólót vágtak le, hogy majd’ szétszakadt az Aréna. Néha olyan érzésem volt, hogy a szívem a dobok ütemére ver együtt, és mindjárt fibrillálok… majd ez az egész egy hihetetlen átmenettel visszavágott a többi zenész közreműködésébe, és így fejezték be a számot.

A Gladiátor előtt Zimmer megkérdezte, hogy ki volt itt tavaly. Az Aréna ¾-e jelezte, hogy megvolt, mire ő azt felelte, hogy rendben, mert nem akarta a tavalyi sztorit újra elismételni. Általános derültség és taps következett, így valóban nem a tavaly elmesélt történetet mondta el (miszerint hogyan kérte fel Ridley Scott a zene megírására), hanem egy, a forgatás helyszínén őt érő benyomást mesélt el, ami a csatajelenet zenéjének megírására inspirálta.

Lisa Gerrardot a frankfurti koncertre tartogatják idén, mint sztárvendéget, így hozzánk “csak” Czarina Russell jutott, aki egyébként a csőharangokat kezeli. Meglepően szépen énekelte a szólamot (ahhoz képest, hogy a Mester először nem is akarta foglalkoztatni, mondván, nem igazán tud neki munkát adni), és egy pillanatra azt hittem, hogy mégis Miss Gerrard áll a színpadon.

A következő track, az A Da-Vinci kód (The Da-Vinci Code) előtt a budapesti túráról tartott beszámolót, mivel a film legtöbb jelenetét nálunk forgatták. Itt adott neki ihletet az, hogy elsősorban elektromos hegedűre és csellóra komponálja meg a művet. Ekkor lépett az előtérbe Tina Guo, a mezítláb cselló-virtuóz. Épp csak elkezdték játszani a Chevaliers de Sangrealt, ami kicsit másként szólt, mint az eredeti, mert a kezdés nem vonósokkal operált, hanem xylofonnal. Érdekes atmoszférája lett így a számnak.

Lebo M belépője Az oroszlánkirály (The Lion King) nyitózenéjével idén is általános derültséget, és hatalmas tapsvihart kavart az Arénában. Sokáig tapsolt a nézők serege, ami nem meglepő, mert Lebo olyan átéléssel adta elő (idén IS) a dalt, hogy a vidámság ráragadt az emberekre is. Alig egy perc múlva Refi is csatlakozott, ezzel adva meg az igazi atmoszférát a “mesezenének”. Jómagam hosszú percekig mosolyogtam-nevettem, annyira magával sodort a hangulat. A ’16-os koncerten volt egy afrikai jellegű, nekem majdnem improvizációnak ható zeneszám, a “Lea halalela”, nos ez idén kimaradt, helyette egyfajta Circle of Life–King of Pride Rock–Circle of Life egyveleget játszottak. A befejezést követően sokáig nem hagyták szóhoz jutni Zimmert. Miután elült a tapsvihar, a Mester ismét elmesélte Lebo M történetét, miszerint ő egy afrikai menekültként érkezett az USA-ba, ahol kocsimosóként kezdte az új életet. Egy tehetségkutatón figyeltek fel rá, 48 órával később pedig már Hans stúdiójában találta magát. A többi pedig már történelem.

A Karib-tenger kalózai blokk a szokásos jó hangulatot hozta, de úgy éreztem, hogy kicsit rövidebbre sikeredett a tavalyinál. Itt jegyezném, meg, hogy a ’16-os koncert hangulatilag egy kicsit bensőségesebb hatással volt rám, és nem azért, mert szinte ugyan ezeket a zenéket hallottam akkor is. Annak a koncertnek megvolt az a légköre, hogy egy első koncertet adó művészről van szó, aki hagyta érvényesülni a zenét, és nem törődött az idővel. A turné hossza is minden bizonnyal hatással volt a teljes egészre, hiszen mint már írtam, tavaly csak Európa volt tabellán, míg idén az egész világ. Az is feltűnt, hogy több egyben-blokk volt, és nem volt annyi szünet, mint az elmúlt évben. Mondjuk eleve elég ritka, amikor egy filmzeneszerző egyáltalán kimozdul a stúdióból, hogy a nagyérdeműnek élőben is bemutassa a tudását.

Hans Zimmer egyébként végig ódzkodott az élő showtól, mert saját bevallása szerint megrémül a hatalmas tömegtől, akik mind rá kíváncsiak. Lámpalázas, na!

15-20 perc szünetet követően érkezett az ütős hangszerek, egészen pontosan a xylofonok szólója. Két korszak találkozója volt ez, hiszen Gary Kettel egy egész generációt átzenélt már, míg Nathan Stornetta a fiatal generációt képviseli. A True Romance témája egy könnyed nyitány volt a szünet után, és a rövidke track után a Mester igen hosszú bemutatást tartott a két zenészről. Kettelt több alkalommal megéljeneztette a közönséggel, aki igen lelkesen fogadta az ovációt (azt hiszem, 4-nél hagytuk abba…).

Ami ezután következett, az maga volt a megtestesült gyönyör! Hans Zimmer és Guthrie Govan zongora-gitár duója szívfacsaróan gyönyörű és magával ragadó volt, ahogy az Esőember (Rain man) témáját előadták. Zimmer is meghatódott, mert az mondta, hogy „Guthrie, ez minden este más!”. Ő erre a kezeit széttárva azt próbálta jelezni, hogy pedig semmit nem csinál máshogy, mint eddig.

Megszakítás és egyéb kommentár nélkül érkezett Az őrület határán (The Thin Red Line) Journey to the Line-ja, a tavalyitól egy kicsit eltérő látvánnyal. A zenén nem változtattak semmit, ugyanazt a koncertre újrakevert anyagot adták le, csak míg ’16-ban egy szaggatott vonalból végül pirosra festették az egész vásznat, idén egy folyamatos vörösből indult a téma. A végeredmény ugyanaz lett, itt is vérbe borult a vászon a végére. Az egész atmoszféra egyszerre volt szépséges és nyomasztó (már csak a film témája miatt is). Az egész Aréna néma csendben ülte végig a számot, és a végén hatalmas ovációval jutalmazták a zenészeket.

Következett a – Zimmer szavaival élve – Szuperhős blokk. Mindjárt az Acélember (Man of Steel) What Are You Going To Do, When You Are Not Saving The World? betéttel indítottak, ami a két zenekari fellángolással tökéletesen ellensúlyozta az előző „esős” csodát. Finoman adagolt felvezetés, szolidan megbújó hangokkal, majd lassan bekapcsolódó egész zenekar, végül az egész egy kakofonikus hangorkánban csúcsosodik ki, és ez kétszer egymás utánban. Tökéletes téma a filmből, bár szívem szerint én sokkal jobban örültem volna annak, ha a Flight tracket veszik be a műsorba, mert az szerintem sokkal ütősebb lett volna.

Aztán Tina Guo lassan az előtérbe lépett (alig lehetett észrevenni, olyan óvatosan lépett elő), és belecsaptak a Wonder Woman Theme elektromos csellóra írt darabjába. A vad elektromos gitár kíséret csak még eszementebbé tette a számot, és a folyamatosan villódzó, stroboszkopikus fényeffektek egyfajta őrült hangulatot kreáltak a zenének. Csapongó, elektromos hangorkán volt, és Miss Guo tökéletesen átadta magát a zenének. Egy alkalommal annyira hátrafeszítette magát, ívben hajlott háttal, hogy a feje majdnem a földet érte

A csodálatos Pókember 2 (The Amazing Spiderman 2) Electro Suite-ja rövidebb volt, mint tavaly, de ez az elektro-szimfonikus őrület olyan crescendóval hasította szét az Arénát, hogy a székek is beleremegtek. Nem mellesleg, aki csak élt és mozgott a színpadon, az mind valamilyen gitárral zúzott, még a felvezető szimfonikus részben az Elektro monológot suttogó Czarina Russell is. A hangerő és a gitárok-szintetizátorok basszus őrülete tökéletesen visszaadta azt az őrületet, amit a filmben Elektro képviselt.

A sötét lovag (The Dark Knight) blokk igazán eredetire sikerült, csakúgy, mint előző évben. Hosszú volt, feszes, jól eltalált számokkal, teljes zenei összhangban. Egy pillanatra sem bicsaklottak meg az átmenetek, alig lehetett észrevenni, hogy mikor történt a váltás. A blokkot záró Aurora idén is a megemlékezésről szólt. A forgatás után, a Jokert alakító Heath Ledger, 28 éves korában életét vesztette. Róla emlékeztek meg, és a szeretetről beszélt nagyon sokat Zimmer.

Idén azonban egy újabb tragédia árnyékolta be az emberek lelkét, mégpedig a manchesteri merénylet, amiről szintén beszélt a megemlékezés során. Az idei verzió ezért Heath Ledger mellett, a zenekar egyik brit tagjának, Nile Marrnak is szólt. Úgy éreztem, hogy nagyon kényelmetlenül érezte magát a színpadon állva, úgy, hogy minden szem rá szegeződik. Mély együttérzéssel hallgattam tovább a számot, ami ezen a koncerten is teljesen más megvilágításba helyezte a tényleges mondanivalót.

A Csillagok között (Interstellar) orgonája szinte észrevétlenül kúszott be az Aurora végébe. A vásznon egyszer csak megjelentek a csillagok, mintha egy űrhajó ablakán néznénk kifelé, majd az orgonák stilizált képe jelent meg közöttük, és kezdetét vette az utazás Christopher Nolan bámulatos univerzumába. Újra átélhettük, ahogy Matthew McConaughey a drónt kergeti a kukoricatáblában; ismét izgulhattunk, hogy hogyan fog a leszállóegység dokkolni a veszettül pörgő állomáshoz, és újra kifacsarodott a szívünk, mert „apa” nem maradt (Stay) velünk, hanem elrepült az ismeretlenbe. Mindezt ugyan nem igazi orgonával játszotta Zimmer, de a mai elektronikus hangszerek közel azonos hangokat tudnak generálni, így az illúzió majdnem (de csak majdnem) tökéletes volt.

Miután elrepültünk a csillagokba, úgy tűnt, hogy az előadásnak vége, mert minden lámpa felgyulladt, és a csapat elköszönt.

Ezt ugyanúgy, mint 2016-ban, most is sokan elhitték, és felállva távoztak az Arénából. A „rutinosabbak” bezzeg nyugton ültek a helyükön, mert nagyjából 5 perc múlva 3 reflektor izzott fel az Aréna tetején, és morajló hanggal kísérve végigpásztázta a még maradt közönséget. Ez többször, és egyre gyorsuló ütemben ismétlődött, majd a zenekar a sötétben újból elfoglalta a helyét, és kezdődött a záró blokk: szintén Nolan filmje, az Eredet (Inception).

A Dream Is Collapsing valóban „omlasztó” erejű volt, bombaként robbantak a hangok, orkánként éltük át, ahogy a hangok őrült erővel csapódtak egyik falról a másikra. Szinte átmenet nélkül kezdtük el menekülésünket Leo-val Mombasa utcáin, ahol Nile Marr mutatta meg, mit is lehet kihozni egy gitárból. Ehhez társult még Yolanda Charles is, aki a háttérből a színpad elejére lépve olyan effekteket produkált a basszusgitárral, hogy az állam leesett. Számtalanszor meghallgattam már az Eredet zenéjét, de nem gondoltam volna, hogy azokat a hangokat egy basszusgitárral csinálják.

A pusztító erejű track után a nyugalom szigete következett, a Time-mal, amit Zimmer idén is szívfacsaró zárással oldott meg: az utolsó akkordokat már csak egy zongora és egy hegedű szava zárta be, egyetlen tűhegyes fénycsóvával világítva meg őt. Az utolsó hangra az a parányi fény is kialudt, majd az Aréna felrobbant. Óriási tapsvihar és üdvrivalgás közepette kapcsolták fel a világítást, és a zenekar – most már valóban – elköszönt. Mindenki a színpadra jött, meghajoltak, elköszöntek, majd Zimmer egy hatalmas ölelést mutatott, ezzel zárva szívébe Magyarországot és a lelkes közönséget.

Személyes véleményem a koncertről az, hogy bármilyen változtatás eszközöltek is a tavalyihoz képest, azt nem tudta felülmúlni. A látvány egy kicsit jobban ott volt, mert néha bevágtak egy előre leforgatott kisfilmet az adott hangszeren játszóról, illetve egy-egy esetben a filmhez illő képi világot alkották meg. Az orgona képét (Csillagok között) ezúttal a csillagok vonuló képével turbózták fel, de minden esetben a színpadon kiépített fények adták meg a zene hangulatát (pl. a Karib-tenger kalózai esetében a sok kéktől nekem mélytengeri hangulatom támadt).



Olyan emberek léptek idén is színpadra, akikről üvölt, hogy élvezik és szeretik csinálni, amit csinálnak. Szépen felépített előadás, a megfelelően adagolt hangulattal, az érzelmekre széles skálán gyakorolt nem mindennapi hatásokkal. Minden benne volt, amire egy filmzenének szüksége van! Már csak az kell, hogy az anyag kijöjjön valamilyen otthoni formátumban, mert ennyi nem volt elég! Újra és újra hallani akarom ezeket a koncertre összeállított zenéket!



sav5-01

  • Roltii

    Tavalyi picit nagyobbat ütött, de nem távoztam most se csalódottan. Az első “félidő” nekem most nem szólt olyan jól, mintha néha szét esett volna a hangzás. A Journey to the line tavalyi egyszerű vonalas animációja sokkal jobban tetszett…. Valahogy nem éreztem úgy, hogy az idei látvány jobb lett volna. Ettől függetlenül persze nagy élmény volt az egész!