A horror az egyik legérdekesebb műfaj a filmek tengerében, hisz nincs még egy olyan zsáner, amit ennyire megvetnek és imádnak egyszerre. Az, hogy a horrornak mi a társadalmi szerepe, a mai napig vitatott kérdés. Van olyan nézet, ami szerint némely deviáns viselkedés miatt az erőszakos filmek tehetők felelőssé, bár a kriminológiában nincs olyan tanulmány, ami egyértelmű kapcsolatot ír le a két tényező között.
A katarziselmélet szerint az erőszakfilmek éppen ellenkezőleg hatnak, oldják a nézőben a feszültséget. Ahogy Stephen King is írta a Danse Macabre kötetében, “A horror hozzásegíti nézőjét a lelke mélyén rejtőző, félelmekkel körülbástyázott kísértetkastélyok felfedezéséhez és bebarangolásához”. Továbbá nem mehetünk el a horror társadalmi vonatkozása mellett, kezdve azzal, hogy a film társadalmi jelenségekre reflektál.
Bizonyos horrorok nem véletlenül születtek akkor, amikor. A Romero-féle zombifilmek is egy reakció egy adott jelenségre. Az élőhalottak éjszakája a vietnámi háború kritikája, míg az Élőholtak hajnala a fogyasztói társadalomé. A 2003-as amerikai Kör meg a mértéktelen TV-nézés ítélkezője. Cikkünk fő témája viszont az, miképpen alakult ki az a műfaj, amit horrornak ismerünk.
A horror gyökerei a 18. század végén, 19. század elején született, gótikus regényekig vezethetők vissza. Itt főleg olyan írókra gondolok, mint például Mrs. Radcliffe, M. G. Lewis, Edgar Allan Poera vagy akár Sade márkira, és a horror bőségesen merít a legendákból, mítoszokból. A legelső, a horror műfaji jegyeivel rendelkező film, az George Mélies Az ördög kastélya című két perces filmje 1896-ból. 30 évvel később már körvonalazódik a három horror-alapmítosz.
1910-ben elkészül az első Frankenstein mozi, majd 1913-ban A prágai diák, ami az alapja lesz a későbbi Dr. Jekyll és Mr. Hyde történeteknek, és 1921-ben Magyarországon leforgatják az első Drakula-mozit, amit Lajthay Károly rendezett.
A horrorra a legfogékonyabb a német expresszionizmus volt, ami olyan remekműveket ad a világnak, mint az 1919-es Dr. Caligarit, az 1920-as Gólemet és a nagy klasszikus Nosferatut 1922-ben. A németek azért is voltak fogékonyak a műfajra, mert a legjobban itt tudták kiélni azt a frusztrációt, amit az első világháború és az azt követő megalázás hozott nekik. Az igazi aranykor azonban a 30-as évek Amerikájában indult el.
Az előzménye az volt, hogy miután rájöttek a stúdiók, hogy miért éri meg műfaji filmekben gondolkodni (bár ekkor még nem volt ilyen elnevezés), felosztották egymás között, hogy ki melyiket csinálja. Így köthetők pl. a Warnerhez a gengszterfilmek. Az Universal kis stúdió volt, és a maradék jutott neki, ami a horror volt. Az akkori stúdióvezető, Carl Laemmle nagy hangsúlyt fektetett a horrorra, és nem sajnálta se az időt, se a pénzt ezekre a filmekre. Ez a hozzáállás meghozta a sikert. A stúdió tulajdonképpen az első franchise-t kezdte el kiépíteni, hiszen az első Drakula-filmjük, Lugosival a főszerepben, és a Frankenstein Boris Karloffal (mindketten 1931-esek) taroltak a mozikban, és az Universal kifulladásig ontotta a filmjeiket. Tették ezt olyannyira, hogy volt olyan crossover is, ahol a színészek szerepeket cseréltek, és Lugosi játszotta a Frankenstein szörnyét, Karlof meg Drakulát. Viszont nemcsak ez a két karakter kapott filmet. Szerepet kapott a Láthatatlan ember 1933-ban, A múmia és King Kong 1932-ben, és mindegyik karakter megkapta a különböző változatait. A széria hattyúdala 1941-ben a Farkasember volt.
Még szót kell említeni egy egészen különleges filmről, mégpedig az 1932-es Szörnyszülöttekről. Ez a film arról szól, hogy egy cirkusz törpéje szerelmes a cirkusz gyönyörű artistanőjébe, aki viszont az erőművész felé kacsintgat.
Mikor kiderül, hogy a törpe jelentős vagyont örökölt, akkor a szépség és az erőművész összeállnak, hogy megszerezzék a törpe vagyonát. A Szörnyszülöttek azért különleges, mert az összes szereplőt valódi, sérült emberek játsszák, akik a valódi életben is ugyanúgy néznek ki. Azért fontos film, mert a társadalom nem tudott a sérült emberek létezéséről, és az orvostudomány fejlődésével az első világháború után megjelentek olyan emberek, akiknek hiányzott egy vagy több végtagjuk.
Ezek az emberek többnyire a frontról hazatérő katonák voltak, és korábban meghaltak volna, mert az orvoslás még nem állt olyan szinten, hogy megmentse ezeknek az embereknek az életét, és egyre több rendellenességgel születő gyermeket is életben tudtak tartani. A társadalom ezeknek az embereknek az elfogadására nem volt felkészülve, és a horrorban a tőlük való félelem jelent meg.
Amíg Amerikában az Universal filmjei jelentették a horrort, addig Európában közel sem váltott ki ekkora érdeklődést, és nem is készültek akkora mennyiségben, de ami készült, az minőségileg bőven felveszi a versenyt amerikai társaikkal. Az európai horrorfilmek nem rendelkeznek akkora grandiózus történettel, mint mondjuk A múmia vagy a Frankenstein.
Ezek a filmek inkább a szereplők belső világára koncentrálnak, és azt bontják ki sokkal mélyebben, mint az amerikaiak. A legintenzívebb horrorokat a német expresszionizmus alkotói szállítják, melynek egyik első jelentős darabja a Nosferatu volt 1922-ben, Murnau rendezésében.
Eredetileg Bram Stoker, a Drakula regényének lett volna az adaptációja, de az örökösök nem engedték, hogy filmre vigye, így a neveket megváltoztatta. Így lett Drakulából Nosferatu. Murnau minden idők legfélelmetesebb filmjét akarta megcsinálni, amit, ha úgy vesszük, sikerült megalkotnia, hiszen Nosferatu figurája örökre meghatározta, hogy a vámpíroknak miképpen kell kinéznie a vásznon.
Mindemellett az a pletyka járta akkoriban, hogy a címszerepet alakító Max Schreck valóban vámpír volt. Ez a legenda annyira erős volt, hogy 2000-ben még filmet is forgattak erről A vámpír árnyéka címmel, Willem Dafoe és John Malkovich főszereplésével. Dániában viszont egy egészen érdekes kísérlet ment végbe. Ez a kísérlet a Haxan című film volt. Ez akkoriban a legdrágább filmnek számított, és nem is igazán fikciós film volt, hanem dokumentumfilm. A Haxan bemutatja, hogy a boszorkánysággal milyen hiedelmek alakultak ki egészen az őskortól kezdve napjainkig, és mindezt korhű díszletekkel eljátszott jelentekben.
Az USA-ban a 30-as évek végére lecsengett a horrorláz, de a 40-es években RKO stúdió egy új hullámot indított el.
Az RKO Val Lewtont nevezte ki, hogy szervezze meg a stúdió horror részlegét. Lewton csapata találta ki azt, hogy nem mutatják meg a rémet, hanem utalnak rá különböző effektekkel, és a néző fantáziájára bízzák a többit. Az elképzelés remek döntésnek bizonyult. Az első ilyen filmjük A macskaember volt, ami egy szépséges lányról szól, aki azt hiszi, hogy ha felidegesítik, párduccá válik és ölni kezd. Összejön egy férfival, aki csak kitalációnak gondolja a nő problémáját. Később folytatása is lett, és még az X-aktákban is felhasználták az úszómedencés jelenetet. Bár alig fél évtizedig élt az RKO horror részlege, de filmjeik (Egy zombival sétáltam {1943}, A hetedik áldozat {1943}, A testrabló {1945}) hatalmas mértékben befolyásolták a horror műfaját a későbbi évtizedek során.
A horror műfaja az 50-es évektől kezdődően egyre mélyebbre kerül, és egyre silányabb filmeket gyártanak. Ez a folyamat a 70-es évek elején változik meg, amikor megjelenik az Ördögűző (1973), ami elképesztő reakciót vált ki a nézőkből, vagy a zombifilmek atyja, Romero kijön Az élőhalottak hajnalával (1978). Ezekről majd a következő részben…
[fb_button]
Ááá a Freaks, de jó hogy eszembe juttattad! Még szaros koromban láttam a TCM-en és imádtam! Egyébként jó cikk! A Dr. Jeckyll részt annyival azért kiegészíteném, hogy a Prágai Diák csak technikailag és formailag lett előkészítője a filmnek. Mivel maga a regény már 1886-ban megjelent, így a történet már adott volt. 🙂
Mark Gatiss forgatott le egy dokumentumfilm sorozatot a horror amerikai és európai történelméről. Szerintem valami fantasztikus lett, a szöveg alapján pedig ráismertem, hogy ugyanezen nagy mérföldkövekkel foglalkozott. A sorozat első része ugyanígy a ’30-as – 40′-es évek nagyságairól szólt, és a későbbiek során rettenetes volt látni azt a mértékű színvonalcsökkenést, aminek az okait remélem, a későbbi cikkek során nagyjából el tudod számomra magyarázni. 🙂
A Nosferatuval kapcsolatban amit leírtál, az nem teljesen igaz. Ugyanis Murnau leforgatta a filmet az eredeti szereplők neveivel (mivel némafilmről beszélünk, így könnyű utólag megváltoztatni benne a neveket, hiszen csak a feliratokat kell lecserélni), de Stoker özvegye nem tudott róla, hogy felhasználják a férjéről rámaradt szellemi terméket, tőle senki sem kért engedélyt. Amikor megtudta, akkor a mű már elkészült, és a bemutató előtt perelte be a gyártó Prana Stúdiót. Nagyon kevés kellett hozzá, hogy ne az özvegy nyerjen, és csak úgy tudták elkerülni az ítéletet (minden kópiát meg kellett volna semmisíteni), hogy a Prana csődöt jelentett és feloszlott. Tehát az… Tovább is van (hozzászólás lenyitása) >>>