Hollywoodtól Moszkváig (2. rész) – Rémálmaink

Mindig is szerettem álmodozni. Már kicsi korom óta különböző valószerűtlen történetekbe képzeltem magamat, amiknek én voltam a főszereplője. Leginkább a borzongató, horrorisztikus világ ragadott magával, így már 5-6 évesen Drakula és egyéb sötét lények történetein edződtem, így mikor eldöntöttem, hogy összehasonlítom az amerikai és orosz filmipar egy-egy darabját, tudtam, hogy az ilyen témájú filmek semmiféleképpen sem maradhatnak ki a szórásból.




A félelem, a képzelet, az éjszaka misztériuma, a jó és a rossz harca, mind-mind nemzeteken és korszakokon átívelő olyan, az emberre jellemző motívumok, amik mindig jelen voltak az életünkben, de ezek kifejeződése más és más módon valósult meg az évszázadok folyamán. A filmek egy jelentős része nem meglepő módon ehhez a forráshoz nyúl, amikor téma után vadászik. Jellegükből fakadóan kifejezetten kedveltek manapság, hiszen mivel itt az elsődleges szempont a képzelet képi megjelenítése, ezért a jelentősen megerősödött technikai háttér kedvez az ilyen típusú filmek képernyőre való adaptálásához.

Gyakran nem maga a történet, hanem a jelenségek abszurditása, groteszksége az, aminek a megfelelő mozgóképpé transzformálása tesz valamit sikeressé. Hollywood tudta, hogy a látványfilmek idején ez egy kimeríthetetlen táptalaja a zöldhasúak nyomtatásának, így serényen el is kezdte ezen alkotások megvalósítását a filmgyártás technikai fejlődésével egyenes arányosan gyorsuló ütemben. Így születhettek meg (látvány szempontjából) olyan monumentális művek, mint a Gyűrűk Ura trilógia, vagy a Harry Potter filmek ahol a hatalmas helyszínek megteltek élettel, az addig a plasztikusság terét megtörni csak statikus állapotukban képes lények végre hitelesen mozdultak meg, és ez által a komplex világ valósággá válhatott.

Viszont a technikai (és ezáltal a pénzügyi) igénye ezen alkotásoknak meglehetősen nagy, ezért az ipar más boszorkánykonyhái nem képesek ennyire nagymértékben kitermelni magukból az ilyen fajta filmeket, ezért is volt meglepetés, hogy a kétezres évek elején újjáéledt moszkvai filmipar egy ilyen filmmel (sőt rögtön kettővel) tört be a nemzetközi köztudatba és jelezte, hogy a medve felébredt a téli álmából.

Kalandozzunk hát kicsit a képzelet birodalmában, nézzük meg, hogy kinek mi lapul meg éjszaka a fejében, ha alvásra hajtja azt. Kettesével képviseltetik magukat az oldalak a mai összehasonlításban, ugyanis mind az orosz, mind az amerikai filmpáros együttesen képes egy teljes egészet alkotni. A fehér csillagos lobogót ezúttal az Underworld első két része, míg a sarlót és kalapácsot az Éjszakai őrség és annak folytatása a Nappali őrség reprezentálja. Lássuk hát, hogyan is kell ügyesen beteges dolgokról álmodozni.

Underworld 1 / Underworld 2

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért pont ezt a (két) filmet (A további részektől szerintem nyugodtan el is tekinthetünk) választottam. Nos, az ok, hogy halvány párhuzamot lehet vonni az orosz féllel, ami a történetet és a témát illeti, ugyanis jelen alkotás is egy olyan háborúról szól, aminek elszenvedői a frontvonalon álló emberek, míg a térfél két oldalán egymásnak feszülő erők egyszerű bábukként tekintenek rájuk és használják őket.

A történet évszázadokkal korábbra nyúlik vissza, amikor a vámpírok elpusztították a vérfarkasok vezérét, majd módszeresen szinte teljesen kiirtották őket, de napjainkban vészjósló jelek kezdenek utalni arra, hogy a történelem, talán nincs is olyan mélyen kőbe vésve, és amit eddig tényként kezeltek, az csak egy jól kitalált csel része.

Aki kicsit is ismerős a műfajban, az szinte 100%, hogy találkozott ezekkel a filmekkel. Én középiskolás voltam, amikor láttam őket és számomra meghatározó élmény volt, ugyanis ezekben az alkotásokban éreztem azt, hogy sikerült végre egy olyan világot megvalósítani, ahol hihetővé (már amennyire egy ilyen film képes hihető lenni) válik egy a hétköznapi élet mögött meghúzódó vámpír-vérfarkas háború.

Az effektek többnyire még ma is megállják a helyüket, a hideg, kékes árnyalatú látványvilág egyedi ízt ad a látottaknak, de számomra a filmek legnagyobb erénye a színészek igényes kiválasztásában rejlik: annyira markánsan elválnak a vámpír karakterek a karakán arcélekkel a vérfarkasok erősen maszkulin vonású férfiaitól, hogy nem esik nehezemre átváltozások nélkül is értelmezni, ki-kit képvisel egy-egy jelenetben. Az Alkonyat filmek parodisztikus megjelenítésével szembe állítva talán még világosabbá válhat az itt fellelhető igényes munka: Nincs szükség például egy külön népcsoport (indiánok) bevonására és folyamatos indokolatlan félmeztelen testekre ahhoz, hogy tudjuk, most egy vérfarkast látunk. A történet nem lép kafkai magaslatokba, de igyekeztek 1-2 csavart belevinni, ami egy ilyen alkotás esetén már értékelendő.

Sajnos itt is érvényes a folytatásokra jellemző betegség, ami a több, nagyobb elvét próbálja alkalmazni, így a sok kivételesen erős lénnyel teletömött (fővámpír, fővérfarkas, közös ős, szuper vámpír, vérvámpír) Evolúcióban már a hanyatlás jeleit vélem felfedezni, de még ez is megmarad egy élvezhető mozinak. A további részek számomra teljesen felesleges és erőltetett próbálkozások. Összességében korrekt mozinak tartom az Underworld 1-2-t, amik hozzák az elvárható minőséget.

Éjszakai őrség / Nappali őrség

Toronymagasan viszi a „párviadalt” az orosz elvtársak alkotása számomra, még annak ellenére is, hogy nem hibátlan művekről beszélünk.

A filmek a jó és rossz (itt nincs konkrét képzeletbeli faj párosítva az egyes oldalakhoz) harcát és a köztük fennálló kényes egyensúly megingását mesélik el. A sztori így gyermekien egyszerű, már-már elcsépeltnek nevezhető, de fogd fel úgy, hogy legalább nem vonja el a figyelmet magáról a világról. (Ez most nem vicc.)

Nem egy alkalommal elveszítettem a fonalat, ugyanis a történetben és a párbeszédekben is előfordulnak olyan mozzanattok, amiket nem tudtam értelmezni, vagy nem értettem, hogy hogyan is kerül ez most ide, de ezek egy része betudható az eltérő kultúrának. Az Underworld esetében méltattam, hogy milyen jól sikerült ábrázolni az egyes lénycsoportokat. Itt konkrétan ennek az ellentétét vitték véghez: Kezdjük ott, hogy egy-két karakter kivételével többnyire gőzünk sincs, hogy ki mire is képes valójában. Nem tudunk különbséget tenni első ránézésre, hogy akit látunk, az most rendelkezik különleges erővel vagy sem, de még azt is nehéz eldönteni, hogy melyik oldalon is áll az adott személy. Itt is zseniális az összkép, ami a szereplőket illeti, de míg az előző filmekben mindenki olyan, mintha a divatlapból lépett volna ki, addig itt a 3-as metró utazóközönsége köszön vissza ránk.

Míg ott a vámpírok hatalmas villában, öltönyben és estélyiben koktélokat szürcsölnek, addig itt szakadt atlétában a piacon dolgoznak hentesként. A fő gonosz egy hálós felsőben, melegítőnadrágban rohangál és a hőseink is sima egyszerű szakadt prolik, akik egy ZIL-el közlekednek, és akiket simán péppé vernek ellenlábasaik. Azt érzi az ember, hogy ezek a figurák lehetnének akár a szomszédjai is, így a film után mindenki garantáltan sanda szemmel fog nézni a 70 éves házinénire.

A tárgyak terén hasonló a helyzet, mint a karakterekkel kapcsolatban: az Underworldben spéci golyókat, modern gépfegyvereket, míves kardokat használnak az aprításra, az orosz fantasy erre a célra zseblámpát, szívószálat, jojót vet be. A szuper fegyver például egy darab kréta. Az egész elborult világhoz társul egy egyedi vizuális megvalósítás, ami meglepően igényes és látványos. A lassítások és gyorsítások váltakozása, az egyes tárgyak, szereplők mikroszintig való megközelítése, a színekkel való játék mind hozzáadnak az élményhez. A kedvenceim viszont a szokatlan kamerabeállítások voltak, amik azt a hatást keltették a prosztó világot szemlélve, hogy itt még az operatőr is annyira suttyó volt, hogy nem értette meg mit is kéne felvennie. Zseniális.

A zene néhol furcsán csenghet, de vegyük tudomásul: ezek a filmek nem a mi régiónkban készültek, így az idegenkedésünk könnyen fakadhat pusztán csak a kulturális különbségekből.

Teljesen más élmény a két világ: Az Underworld a hagyományos akciót hozza erős színvonalon, precíz, letisztult képi világgal, profi szinten, minden elvárható klisével, míg az „őrség” filmek valami nagyon elborult, de minimum szokatlan megvalósítást választottak. Néhol zavarba ejtő, alkalmanként értelmezhetetlen (számomra legalábbis), de mégis gyakran olyan helyzeteket produkálva, amik valamifajta reakciót kiváltanak az emberből, és hát mi, ha ez nem egy különleges film ismérve.

Ha valaki rászánja magát, hogy nekiesik az Őrségeknek, akkor két tanácsom lenne: 1. Mindenképpen mind a két részt érdemes végignézni, mert úgy kerek a történet. 2. Türelemmel forduljunk a filmekhez, mert (főleg az első rész esetében) néhol vontatottnak, követhetetlennek érezhetjük majd az eseményeket, de próbáljunk túllépni ezen és a komplex világot szemlélni.


Meggyőződésem, hogy ezzel a koncepcióval, minőséggel és stílussal, ha ezeket az orosz filmeket minden országban leforgatnák az adott kulturális közegben, akkor a helyi közönség körében hatalmas siker lenne, így viszont sajnos csak egy különleges páros, ami hozzátesz ugyan a filmes élményeinkhez, de nagy valószínűséggel nem nézzük meg kéthavonta újra és újra. Vagy mégis?
[fb_button]

Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!

avatar

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .