Hollywoodtól Moszkváig – Életemet a hazáért

Mivel a hónap vége felé (február 23.) a mozikba érkezik az orosz Bosszúállókként aposztrofált Guardians (Zaschitniki), ami már megjelenése előtt összehasonlításra került amerikai társával, ezért gondoltam érdemes lenne átnézni Moszkvába, és megtenni ugyanezt más témájú filmek kapcsán is. Meglepett az a bőség, ami fogadott, a minőségről nem is beszélve…




Az oroszok bizony-bizony megint eljutottak ama nevezetes spájzig, aminek a belsejéből a lekvárok és a befőttek közül kikandikálva szemlélik az eseményeket, miközben a távolból már a tankok lövik az országhatáron elhelyezkedő arcvonalat. Valahogy így áll most a filmipar is az Urálon túl, ami ugyan előre tört már, hiszen a 1998-tól megreformált filmgyártás sikeresnek tűnik és sorra érkeznek a világszinten is kiváló alkotások, de mégis valahogy nem sikerül kellő figyelmet kapniuk (itthon legalábbis biztos nem), így mint a kis helységben bujkáló bakára, ezekre a filmekre is gyakran csak akkor lelhetünk rá, ha kicsit vizsgálódunk, és arrébb húzzuk a kompótos üvegeket.

Erre teszek én most kísérletet a magam módján és az elkövetkező cikksorozatban bemutatok néhány példát azok közül a filmek közül, amit a Moszfilm 2000-től megalkotott. Viszont úgy gondolom, hogy a képlet csak abban az esetben lehet teljes, ha elővesszük a még ma is, a növekvő konkurencia ellenére (lásd. az oroszon túl az egyre erősödő európai, ázsiai, indiai filmgyártást) is, vitathatatlan filmes szuperhatalmat (mennyiség és nézettség tekintetében), Hollywoodot.

Kétségtelen, hogy a tömegízlést az amerikai filmgyártás határozta meg leginkább ebben az iparban, ezért érdemes egy kis összehasonlítást végezni, hogy egy-egy témához hogyan is viszonyul a két „műhely”. A fejtegetés nyilván nem lehet teljes, hiszen minden rendező más és más, de a célom jelen cikkel nem is komplett körkép és jellemzés megalkotása az orosz és amerikai filmgyártásról, hanem csak figyelemfelkeltés az irányba, hogy nem csak az USA-ból érkező filmkockákra érdemes áldozni az időnkből.

A szemben álló felek összemérésének elkezdéséhez mi is adná a legmegfelelőbb témát, mint a háborús filmek.  A két kiszemeltem a „sasok” csapatából a Jarhead (Bőrnyakúak), míg az orosz „medve” odújából pedig a 9 Rota (9. század) című alkotás.

Amikor kiválasztottam ezt a párost, akkor azt gondoltam, hogy témájában két nagyon hasonló filmet fogok látni: Érdekesség, hogy mind a két film 2005-ben készült igaz történet alapján. A cselekményük is közel azonos időben játszódik (szovjet-afgán háború végén 1988-89-ben, illetve az Öböl-háborúban 1990-ben), a témájukat tekintve pedig frissen besorozott civilek kiképzéséről és a háborúval való találkozásukról szólnak. Amire viszont befejeztem őket, rá kellett jönnöm, hogy az alapszituáció azonosságán túl, csak elemeiben hasonló, de megvalósításában és mondanivalójában teljesen különböző alkotások ezek. De nagyon amerikai és orosz módon mások….

Jarhead (Bőrnyakúak)

Anthony Swafford önkéntes szemszögéből szemlélhetjük meg, hogy milyen is a tengerészgyalogos élete, egészen a sereghez való bekerülésétől az abból való kilépéséig.

A történet érdekessége, hogy egy olyan háborús filmről beszélünk, ahol igazi ütközettel, ahol mind a két fél lő egymásra egy időben, nem találkozhatunk. Látunk egyszer egy jelenetet, amiben az amerikaiakat megszórja a tüzérség és a film legvégén egy légicsapást, de ezen kívül semmilyen véres harci jelenet nem borzol minket. Nincsenek leszakadt végtagok, fröcsögő vér, drámai beszélgetések a bajtársakkal, miközben utolsó leheletük távozna belőlük. (A történet egyetlen képileg is bemutatott halálesete is a gyakorlótéren történik.) Hogyan működhet mégis a film?

jarheadSwafford és társai által. Hiszen mi is az igazán félelmetes a háborúban? Nem maga a halál, a fájdalom, a szenvedés, hanem az ezektől való félelem. És egy baka minden napja eköré a gondolat köteg köré koncentrálódik: amikor közelharcra oktatják, amikor alakizik, amikor ismerkedik a fegyverével, lőni tanul. Míg napi 8 órában egy irodista az adminisztráció pontosságát, vagy egy bolti eladó az üzlet érdekeit kell, hogy szem előtt tartsa, addig ezek az emberek a nap 24 órájában a halál gondolatát próbálják minél komfortosabbá tenni maguk számára. Ezt a legkönnyebben a rendszer a személyiségek eltörlésével, a gondolatok leredukálásával tudja elérni, amit konkrétan ki is mondanak a filmben. Nincs itt már vallás, etnikum, iskolázottság, egyéniség szerinti különbség, csak kopaszok, akik teszik, amit mondanak nekik. De ez nyilvánvalóan szembe megy az ember zsigeri természetével, így a filmben láthatjuk, hogy az integrálás az egyes személyiségeknél mennyire működik, vagy mennyire nem. Amikor például interjút készítenek a srácokkal a sivatagban és a katonai vezetők megszabják nekik, hogy mit mondhatnak a stábnak, akkor van, aki egy szót sem mond, tiltakozván a cenzúra ellen, míg más kedélyesen válaszolgat a riporternek.

Az igazi drámát viszont az adja, hogy magának a harcnak az ígérete és legfőképp a várakozás, az hogy nem tudják kiadni magukból a felgyülemlett stresszt, olyan lelki és mentális állapotba taszítja a fiúkat, ami az önmagukból való kifordulást, személyiségük legsötétebb oldalának felszínre való emelkedését eredményezi.

Az egész történet a mélysége mellett nagyszerű párbeszédekkel operál, amihez kiváló színészi alakítás párosul (Jake Gyllenhaalnak jár egy pacsi). A képi világ végig fakó, kevés színnel megtűzdelve, ami a sivatagban lángoló olajkutak esetében kiváltképp feltűnő. Ezzel nekem kellően közelivé tudták hozni az eseményeket. Néha olyan egy-egy szituáció, mintha kézi kamerával venné fel valamelyik katona és a házi videóját nézném, miközben nem rémlik, hogy lenne ilyen jelenet a filmben. A zenék igazi „tökös”, „Ki ha én nem?” típusú, tesztoszteron növelő aláfestések, amit hallva szinte mi is nyúlnánk az M16-osunk után.

Amin a hitelesség mégis megcsúszik nálam, hogy míg a jelenetek nagyon jók és szerintem kiválóan adják át a katonaélet hangulatát, addig a párbeszédek túlságosan filmszerűek, megkomponáltak, túl frappánsak. Ez nem is tűnt volna fel valószínűleg, ha nincs a mai nap másik főszereplője….

9 Rota (9. század)

….. Ugyanis míg az amerikai „testvér” esetében minden szó ott van, ahol lennie kell, addig ebben a filmben sokkal szűkszavúbbak a szereplők, néha csak egy-egy szóval reagálva egymásra (vagy akár szó nélkül), de ha hosszabb beszélgetésre is kerül sor, akkor sincs annyira átitatva pátosziassággal.

A történet fonalát 1988-ban vesszük fel, amikor besoroznak egy csoport fiatalt, akiket Afganisztánba küldenek harcolni. Ekkor már 9 éve tart a fegyveres összetűzés, az orosz haderő nehezen boldogul a helyi gerilla csapatokkal. A fiúk civilből kopasszá, kopaszból harctéri katonává és a szerencsésebbek számára veteránná való válását követhetjük végig.

9companyAhogy kitűnik, ebben a drámában a halál sokkal jelentősebb szerepet kap. Itt már nem csak látszat katonáskodásból, hanem éles harci helyzetekből is kapunk bőven.

Itt is végbe megy a fentebb már leírt pszichológiai játszma melynek egyik oldalán a sereg, másik oldalán az egyes személyiségek állnak, és szép fokozatosan a különböző társadalmi csoportokból és élethelyzetekből érkező emberek egységes masszává alakulnak át, ahol kiveszik az én fogalma. Megosztoznak az örömön, fájdalmon, gyűlöleten, haragon, még a lány(ok)on is.  Még a kiképző személye is szinte 100%-ban megegyezik a Jarheadbeli megfelelőjével, azzal a különbséggel, hogy itt egy kis betekintést nyerünk a személyes tragédiájába, ezzel árnyalva a karaktert.

Ebben a műben sokkal inkább a hagyományos értelemben vett katonatörténetet látjuk. Vérrel, fájdalommal, halállal értetik meg velünk a drámát, ami lezajlik főhőseinkben.

Nincs kifejezetten egy kiemelt főszereplő, mint a Bőrnyakúakban, mindenki közel azonos hangsúlyt kap, ami kifejezetten tetszett, mert több alkalommal is jártam úgy a film alatt, hogy azt hittem valamelyik karakterre, hogy ő a történet központi láncszeme, aztán egy esemény hatására teljesen mellékszállá süllyesztették vissza, ezzel is érzékeltetve, hogy senki nincs biztonságban, bárkivel megtörténhet bármi. Teljesen más ez a karakterkezelés, mint amit megszokhattunk.

Gyönyörű helyszínek és képek jellemzik a filmet (Full HD és nagyképernyő ajánlott), a színek erőteljesen dominálnak, ami már az első képkockákból kirajzolódik. Ebből kifolyólag látvány szempontjából teljesen inverze az amerikai alkotásnak, ahogy ez a zenéről is elmondható: Míg a tengerészgyalogosok mindennapjait a harsány, laza zene jellemzi, addig itt sokkal inkább a művészibb, lágyabb dallamok az uralkodóak, amik a drámát és a tragédiát sugallják.

Ezzel el is érkeztünk oda, ami miatt nekem kevésbé működött annyira ez a film: Míg az előző alkotás kapcsán említettem, hogy a fakó megjelenítés hozzáadott a „tényleg megtörtént” élményhez, addig itt ez a túlzott drámaiság hangsúlyozása a zenével, a színek túltolása és néhány jelenet kifejezetten hatásvadász jellege (például a kiképző pipacsok közötti elkeseredése), többször is kizökkentett az élményből és az azonosulásból, azontúl, hogy ezen elemek külön-külön nagyon szépek és művésziek. Amit viszont erényként tudok a számlájára írni, az azok a jelenetek, amik működtek. Mert ha valamit eltaláltak, akkor az mélyen ült és még ha csak pár másodpercre is, de annyira magába rántott, hogy akkor ott megszűnt körülöttem minden más.



Itt van tehát a harsány, fakó, az egyénből a csoport felé tartó és azok pszichológiáját boncoló Jarhead és a sokkal szolidabb, színesebb, drámaibb a csoportegységből az egyes személyek tragikumát bemutató 9 Rota. Hasonló a téma, de mégis szöges ellentétei egymásnak, annak ellenére, hogy számtalan ponton azonosságot mutatnak. Az volt az érzésem, hogy míg előbbi az egyén és a háború kapcsolatát akarja elmesélni, addig az utóbbi egyfajta propaganda célzattal átitatott katonai dráma.

Számomra a Bőrnyakúak nagyobb élmény volt a lendületes párbeszédek miatt, amik sokadszori visszanézés után is szórakoztatóak, de ez nem azt jelenti, hogy a 9 Rota ne lenne egy jó film. Esetemben arról lehet szó, hogy a háborúhoz való hozzáállásom kevésbé tesz alkalmassá az ilyen témájú drámákkal való nagyfokú azonosulásra.

Néhány extra gondolat:

  • Ajánlom figyelmetekbe Fenyő Iván (Pinko) játékát a Jarheadben, ami számomra inkább megmosolyogtató volt, mintsem értékelhető. (Gondolom rendezői utasítást követett, nem ő akart ilyen értetlenül a kamerába nézni.)
  • Ugyan csak egy évvel játszódik később a Bőrnyakúak, de félelmetes a felszereltségbeli differencia az orosz és az amerikai haderő között, utóbbi javára.
  • A 9 Rotát érdemes eredeti hanggal megtekinteni szerintem, mivel a tördelt, kemény hangzású orosz nyelv sokat tud hozzátenni a film hangulatához.
[fb_button]

3
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!

avatar
3 Comment threads
0 Thread replies
0 Followers
 
Most reacted comment
Hottest comment thread
3 Comment authors
Zsombor Attila CzirjákGyrfBlntWittgen Recent comment authors

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Wittgen
Vendég
Wittgen

Jarehead is jó film, de az orosz változat jobban odabaszott.

GyrfBlnt
Vendég
GyrfBlnt

kiváncsivá tettél, majd írok milyen volt!

Zsombor Attila Czirják
Vendég
Zsombor Attila Czirják

Akkor még pár jó orosz háborús filmet, ill. minisorozatot szeretnék a figyelmetekbe ajánlani, némelyik a látvánnyal, hollywood-i módra szórakoztat, míg másoknál a sztori is nagyszerű! 🙂 -Viharkapu (sorozat egy megtörtént eseményről) -Olympius Inferno -Avgust Vosmogo (ez részben fantasy, egy részben kisgyerek fantáziáján keresztül mutatja be az orosz-grúz háborút) -Voyna (háború), szerintem kicsit mókás a sztori, engem pár rész megmosolyogtatott! 🙂 Azóta még érkezett pár jó orosz háborús film, amiknek csak a trailerét láttam, de elég jónak tűntek, sajnos a címekre már nem emlékszem, még nem ugrottam fejest az internetbe, hogy előbányásszam őket. Tudni kell, hogy angol feliratot is nehéz találni… Tovább is van (hozzászólás lenyitása) >>>