Hollow Knight (2017) – játékteszt

A Hollow Knight kapcsán vegyes érzelmek fognak el: az indie játékok és a platformerek iránti szeretetem és a csalódottság érzése váltakozik bennem. A Team Cherry ausztrál indie fejlesztő csapat játékának kipróbálása közben ez a kettősség, a „valami mégis hiányzik” érzés és a legyünk már túl rajta mentalitás uralkodott rajtam.

Külcsín

De haladjunk szépen sorban. A játék látvány terén rendben van. Nem kiemelkedő művészileg, mint az Ori and the Blind Forest, de kategóriáján belül nézve szépnek és kidolgozottnak mondható. A karakterek változatosak, legyen szó az ellenfelekről, vagy a mezei NPC karakterekről. A világ, amelyben kalandozunk szintén hangulatos, jó az atmoszférája. A játékban nagyrészt egy föld alatti világot fogunk bejárni, ehhez mérten én azt vártam, hogy jellegtelen metróalagutakat és sötét bányákat fogok látni, de kellemesen csalódtam. A Hollow Knight látványvilágát a kék szín dominálja, itt-ott a lámpák fénye töri meg a kék bármilyen árnyalatát, és ez a szín valahogy telitalálatnak bizonyult a hangulat tökéletes megalkotásához.

Végig nyomasztó, ahogy egy föld alatti metróhálózatnak lennie kell, de mégis színes és élettel teli a világ.

Látszik a játékon, hogy sok munkaóra van mögötte, szépen kidolgozott a látvány,egyben van a hangulat.

Belbecs

Sajnos a játék tartalmi részéről nem tudok ilyen jókat mondani. Ahogy már fent említettem a játék egy platformer, megtűzdelve harci és RPG elemekkel. A föld alatt ugrálva harci képességeinket kamatoztatva és speciális képességeinket használva jutunk előre “szobáról-szobára”, addig a pontig amíg…nem tudjuk, hol vagyunk. Mert a játékban nehéz eligazodni. Kezdjük ott, hogy a térképet is az egyik olyan karaktertől kell megvásárolnunk, aki a katakombák alján, egy járatban üldögél. Így, ha az egyszeri játékos az egyik járatban nem jó irányba fordul el, nem találkozik a térképésszel, és nem tud térképet vásárolni. Azonban még ez is csak a kisebbik baj.

A legnagyobb baj az, hogy a megvásárolt térképen sem látjuk magunkat, amíg külön meg nem vásároljuk egy árustól azt a képességünket, hogy lássuk magunkat a térképen.

Ezt a képességet azonban nem adják olcsón, ezért a játék hamar egyfajta grind fesztiválba torkollik, ahol azért megyünk le újra és újra a járatokba, hogy megszerezzük a képességek kibontásához szükséges pénzmennyiséget.

Ezzel együtt is hamar el lehet veszni a játékban, hiszen nincs pontosan megadva, hogy mi lenne az éppen aktuálisan teljesítendő feladat, mit kellene csinálnunk. Mondhatnánk, hogy a hasonló stílusú játékok védjegye ez, de az Ori and the Blind Forest is ugyanezekre az alapokra épül, mégsem éreztem magamat tanácstalannak amiatt, hogy merre kellene mennem, és nem éreztem magam elveszettnek sem.

A folyamatos grindolást még el tudtam viselni, viszont ami miatt véglegesen leszerepelt nálam a játék, az a harcrendszer. Pontosabban szólva, annak a legidegesítőbb eleme, az ütés és sebződés miatti hátralökődés.

Ezt más játékokban is utáltam már, de itt ütközött ki igazán, mennyire idegesítő is ez a dolog. Mert képzeljük el, hogy egy perem szélén állunk az ellenfelünkkel szemben, alattunk pedig a szakadék alján tüskék várnak. Amikor megütjük az ellenfelet, egyre hátrébb araszolunk, míg végül leesünk a biztos halálba.

Összegzés

A HollowKnight jobb is lehetett volna, ehhez kétség sem fér hozzá. Érdekes atmoszférájával, ötletes ellenfeleivel és kidolgozott világával üde színfolt lehetett volna a hasonló játékok palettáján,jelen formájában azonban átlagosnak mondható. Láttunk már tartalmasabb, jobban átgondolt játékot nála, kevesebb hibával. A Hollow Knightnak csak a közepesre futotta, de az erős közepes.

[fb_button]