Az idén negyven éves Spielberg remekmű még ma is újszerűnek hat, és lényegében bárkinek ajánlható. Nemcsak a filmtörténetben, hanem a rendező és a stáb tagjainak pályájában is mérföldkőnek bizonyult.
Spielberg ezen filmje egy olyan kérdést dolgoz föl, amely minden földlakó embert érdekel nemtől, kortól, nemzetiségtől függetlenül: milyen lenne egy földönkívüliekkel való találkozás? Lényegében a teljes film egy ilyen találkozást mutat be, mégpedig számos epizódszerű jelenettel felszabdalva.
Spielbergnek valahogy sikerült elérnie, hogy az epizódok alatt se unatkozzunk. A mániákussá váló, Richard Dreyfuss által eljátszott főszereplő éppoly érdekes, mint az egész találkozást megszervező, Francois Truffaut által megformált karakter. Dreyfuss pályája talán legemlékezetesebb alakítását nyújtja, míg Truffaut a puszta jelenlétével integrálja a filmbe a (filmes) francia újhullám életérzését.
A legnagyobb trükk az egész filmben az, hogy bár tele van olcsó és egyszerű technikai megvalósításokkal, mégsem érezzük a végeredményt “rosszul megcsináltnak”. Az idegenek űrhajóit tulajdonképpen nem is látjuk mert hol túl fényesek, hol felhőbe burkolóznak.
Magukkal az idegenekkel is hasonló a helyzet.
De tulajdonképpen ki mondta, hogy ha valaha ilyen közeli kapcsolatba léphetünk idegen létformákkal, akkor az tökéletes lesz? Vagy azt, hogy egy az egybe látjuk a járműveiket? Hogy olyan közel férkőzhetünk hozzájuk, hogy akár kezet is rázhatunk velük?
A film éppen azáltal próbál realisztikussá válni, hogy ráébreszt minket: a tökéletes harmadik típusú találkozás csak a fejünkben létezik. Valójában már annak is nagyon kell örülnünk, ha füstös, túl fényes háttér előtt izgő-mozgó izéket látunk messziről. A film annyira tudatosan építi fel a cselekmény ívét, hogy mire mi nézőként részesülhetünk a találkozásból, már az igazán kevéssel is beérjük. Főhőseink szintúgy, hiszen az igazi álom csak az egyikük számára válik valósággá.
Spielberg tulajdonképpen egy nagyon fontos korszakot zárt le ezzel a filmmel az életművében. A fiatal és ambiciózus rendező ekkor vált profivá jó és rossz értelemben egyaránt.
E film esetében életében még egyszer utoljára szerényebb költségvetési keretek szabták meg a munkáját.
Ha valaki azt mondaná, hogy készítsünk egy listát azon filmekről, amelyek mélyen tudják feltárni az egész emberiség tudattalanját, akkor ez a film az elsők között kerülne fel rá. Érdekes, hogy a közelmúltban forgalmazott Super 8 című J. J. Abrams film a szellemiségében igencsak ezen Spielberg munka nyomdokaiban lépked, mintegy tiszteleg a “nagymester” előtt.
A fő gondolati párhuzam a két alkotói értelmezés között az idegen értelemmel való találkozás három vetületéből adódik. Első körben ott a személyes tapasztalat, az egyéni találkozás, észlelés. Emellett van lokális vetülete a cselekménynek, amely azt mutatja be, hogy a kisváros vagy térség, ahol a szereplők élnek, miként reagál a találkozást előrevetítő eseményekre? A harmadik megközelítés, hogy a teljes bolygó lakossága miként reagál minderre?
Abrams az idegenekkel való szembesülés globális részét a Super 8-ban – elég érdekes módon – a filmfelvevő kamerákra bízza. Szerinte az emberiség még nem készült fel az igazi találkozásra, hanem csak filmes keretek közé ágyazva tudja azt feldogozni. Spielberg is hasonló módon gondolkodik: a találkozást a kormányzat a média felhasználásával tartja titokban.
A fél csillag levonásnak csupán egyetlen oka van: fénye egy kicsit már megkopott a hosszú évtizedek alatt.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!