The Guardians [Védelmezők a.k.a. Zashchitnik] (2017) – kritika

Az orosz nép büszke és erős. Hogy erősebb-e, mint amilyen büszke, vagy épp fordítva, az mondjuk a világ egyik legnagyobb megválaszolatlan kérdése, de talán nem is lényeges. Egy dolog biztos: van annyira erős, hogy saját szuperhősöket állítson csatasorba és van olyan büszke, hogy ezt meg is mutassa a nagyvilágnak.

Még bő egy évvel ezelőtt tátottuk a szánkat a Zashchitnik trailerén, mostanra azonban a film kőkemény valósággá vált (azaz már februárban megvolt a bemutató, de nálunk nem ért el a mozikba, egy mozicsatorna azonban a műsorára tűzte, így végre magyarul is élvezhetjük a filmet). Hogy kellett-e ez nekünk? Kellett-e ez az orosz népnek? A válasz nem teljesen egyértelmű.

Mert viccet félretéve, ahhoz, hogy valóban megértsük a Védelmezők létjogosultságát, ahhoz át kell éreznünk az oroszok világhírű nemzeti büszkeségét. Nekik a saját szuperhőseik kellenek, nem Vasember, nem a Flash, nem Hulk. Ez idáig szép és jó, én is szívesen nézném a pirospaprikaembert, meg a balatonlányt mert ami magyar, az mégiscsak magyar, viszont az egésznek semmi értelme, ha a történetüket nem sikerül úgy tálalni, hogy annak értelme legyen.

Míg a Vasember (bármely Marvel/DC hőssel behelyettesíthető), vagy épp maguk a Bosszúállók egy jól felépített, logikusan megszerkesztett Univerzumba toppantak be, addig a Védelmezők esetében ennek néha még csak a nyomát sem látni.

Na ez itt a legfőbb baj. Elfogyott a szufla azon a ponton, hogy szuperhősök < orosz szuperhősök. De egy ilyen mozi nem csak ennyiből áll.

Sarik Andreasyan író-rendező és csapata azonban egészen máshogy gondolta. Fogták, lenyúlták a már jól bevált recepteket, oroszosítottak rajta -épp annyit, hogy azért pereskedni ne kelljen- és kész, mehetnek a Védelmezők az első bevetésükre.

Ugyanez nem csak a karakterekre, de a “sztorira” is igaz. Hidegháború, az oroszok kiállítanak egy szuperhőscsapatot, akik aztán a móka végeztével szétszélednek. Később aztán a főellenség visszatér (Kubatov professzor), hogy megdádázza az emberiséget, úgyhogy mit van mit tenni, a csapat újra összeáll.

Apropó csapat: a medveember Argus, a villámgyors kardbajnok Han, az utolsó sziklahajlító Ler, és Ksenia, a láthatatlan vízlány. Nem mennék bele mélyebben, de mindegyik karaktert könnyen be tudnátok azonosítani egy-egy jól ismert szuperhőssel, igaz?

De ez nem baj, legalábbis könnyedén megbocsátható lenne.

Pláne annak tükrében, hogy a film látványilag egészen rendben van (főleg annak tükrében, hogy kb 330 millió rubel volt a költségvetés, ami 5 millió dollár körüli összeg – ennyiből a Kincsemnek csak a fele készült el). A nagyon nagy bajok az első 20-25 perc után kezdődnek.

Ekkor kezd ugyanis derengeni bennünk a gondolat, hogy ehhez a filmhez nemigen készült forgatókönyv. Csak egymásra dobálták a jeleneteket (amik mögött nagyon halványan feldereng a műfaj pár legklisésebb sablonja), és várták, hogy az egész összeálljon valahogy egy szerves egésszé, de ez (nagyon) nem történt meg. Olyannyira nem, hogy a Védelmezők végeztével az embernek az az érzése, hogy egy nagyon hosszú orosz techdemót látott, nem is egy mozifilmet.

Nehogy azt gondoljátok, hogy a kákán is csomót keresek, tényleg ez a helyzet. De azt, hogy megpróbáltak -legalább egy kicsit megpróbáltak- másmilyenek lenni, igazán orosz Bosszúállók lenni, azt nem lehet elvitatni. Hogy ez megér-e nektek másfél órát az életetekből, azt nektek kell eldönteni.

[fb_button]