Gomorrah: A kezdetek (2026) – Gomorrah: The Origins – évadkritika

A Gomorrah: A kezdetek már a puszta létezésével is kényes vállalásnak tűnt, mert az anyasorozat nem egyszerűen sikeres volt, hanem olyan ritka erejű gengszterszéria, amelynek a világát sokan eleve lezártnak, kikezdhetetlennek érezték.

Egy ilyen örökséghez előzménysorozattal hozzányúlni mindig veszélyes játék, mert nagyon könnyű belecsúszni a rajongók kedvéért gyártott, ismerős nevekkel és helyzetekkel zsonglőrködő önismétlésbe. Ez az első évad viszont szerencsére hamar jelzi, hogy nem emléktárgynak készült, hanem valódi, önálló sorozatként akar megállni a lábán. Miközben a fiatal Pietro Savastano történetét meséli el Nápoly 1977-es mocskos, zárt, kilátástalan közegében, nem nosztalgiázni akar a Gomorrah univerzumán, hanem visszamenni oda, ahol minden még nyersebb, ösztönösebb és szegényebb volt. Ettől az egész évadnak van egy olyan súlya, amit egy rutinszerű előzmény ritkán tud magából kipréselni.

Gomorrah: A kezdetek – megismételhető a siker?

A történet középpontjában Pietro áll, aki itt még nem a későbbi, rideg és félelmetes hatalmasság, hanem egy utcagyerek Secondiglianóból, akinek a világa alapból úgy van berendezve, hogy a törvényesség inkább elméleti lehetőség, mint valós életút. Az évad egyik legnagyobb erénye, hogy nem romantizálja ezt a kiindulópontot. Pietro nem azért sodródik a bűn felé, mert valami végzetes, nagyívű sorshívás vonzza, hanem azért, mert ebben a közegben a kisstílű lopás, a csempészet, a helyi nagyemberek csodálata és a gyors pénz ígérete majdnem természetesebbnek tűnik, mint bármilyen tisztességes felemelkedés. A sorozat nagyon pontosan érzi, hogy az ilyen történetek akkor ütnek igazán, ha a bűn nem kalandként, hanem társadalmi közegként jelenik meg. Pietro álmai nem nagyok, csak annak látszanak, mert annyira alacsonyan van körülötte minden. Ettől a felemelkedésének minden apró lépése egyszerre érthető és nyugtalanító.

Luca Lubrano kifejezetten erős választás a fiatal Pietro szerepére, mert nem próbálja másolni az eredeti sorozatból ismert, későbbi Savastano-figurát.

Ez különösen fontos, mert a legrosszabb, amit egy ilyen előzménysorozat tehetne, az volna, hogy már az első perctől kész legendaként mutatja a főhőst, csak fiatalabb arccal. Lubrano ehelyett makacs, sértett, büszke, időnként még kifejezetten gyerekes Pietro-t hoz, akiben már benne van az acél, de még sokkal több benne a hiány, a kisebbrendűségi düh és a bizonyításkényszer. Az évad szépen mutatja meg, hogyan kezd egy ilyen fiú lassan hozzászokni ahhoz, hogy az erőszak nem kivétel, hanem érv. Ez az átalakulás nem egyik pillanatról a másikra történik, hanem apró megaláztatásokból, rossz döntésekből, félreértett lojalitásból és egyre komolyabb kompromisszumokból áll össze. Ettől Pietro útja nemcsak izgalmas, hanem kifejezetten tragikus is.

Az évad másik fontos pillére Angelo A Sirena figurája, aki egyszerre példakép, helyi király és maga a fertőző hatás.

Francesco Pellegrino jelenléte pont elég karizmatikus ahhoz, hogy elhidd, miért néz fel rá a környék, de közben végig van benne valami nyugtalanító. Nem pusztán erős ember, hanem olyan valaki, aki körül a hatalom már nem egyszerűen státusz, hanem külön nyelv. Pietro számára Angelo nem csak egy bűnöző, hanem a siker kézzelfogható bizonyítéka: valaki, aki ebből a nyomorból kinőtte magát, és akitől félnek, akit tisztelnek, akinek súlya van. A sorozat nagyon ügyesen játszik rá erre a vonzerőre, mert nem prédikál arról, miért veszélyes egy ilyen minta, hanem hagyja, hogy te is lásd, mennyire csábító ez a közelség. És éppen ettől válik igazán ijesztővé, amikor Pietro elkezd belépni Angelo vonzáskörébe.

A Gomorrah: A kezdetek egyik legerősebb húzása, hogy nem csupán a bűnözés kialakulását mutatja, hanem a környezetet is, amely ezt a működést kitermeli. Az 1977-es Nápoly itt nem díszlet, hanem elevenen lüktető, nyomorúságos közeg. A város egyszerre pezseg és rohad, tele van mozgással, üzlettel, szagokkal, feszültséggel, és azzal az érzéssel, hogy a társadalmi mobilitás szép gondolat ugyan, de ebből a világból nézve inkább rossz vicc. A cigarettacsempészet, a közelgő heroinkorszak, az utcai túlélés, a szűk családi és baráti kötelékek mind azt erősítik, hogy itt a bűn nem valami kívülről érkező romboló erő, hanem a hétköznapok egyik logikus folytatása. Az évad ettől nyeri el azt a mocskos hitelességet, amitől a legerősebb részek után az embernek szinte kedve sincs megszólalni, csak ülni még kicsit ebben a nyomasztó levegőben.

Nagy erénye még az évadnak, hogy nem csak Pietro és a helyi nagyfiúk köré épül, hanem érzelmi ellenpontokat is beemel.

Az Immához fűződő kapcsolat például nem pusztán kötelező puha szál, hanem annak a lehetőségnek a jelképe, hogy Pietro előtt elvileg más út is állhatna. A sorozat nem esik abba a hibába, hogy ezt túlromantizálja. Nem csinál úgy, mintha a szerelem önmagában képes lenne megváltani egy ilyen közeget, de pontosan érzi, hogy az érzelmi kötődés teszi igazán fájdalmassá a lecsúszást. Minél világosabb, hogy Pietro képes lenne kötődni, szeretni, álmodni valami emberibbről, annál rosszabb nézni, ahogy egyre mélyebbre sétál a másik irányba. Ez a szál nem annyira a reményt, inkább az elveszített lehetőséget képviseli, és ettől sokkal erősebben működik.

A hatrészes szerkezet kifejezetten jót tesz a sorozatnak, mert nem engedi, hogy öncélúan szétfolyjon. Ez a történet könnyen lehetett volna hosszabb, de nem biztos, hogy jobban is járt volna vele. Így viszont van benne sűrűség, van előrehaladás, és minden rész hozzátesz valamit Pietro alakulásához. Az évad tudja, mikor kell hosszabban időzni egy arcon, egy hallgatáson vagy egy fenyegető helyzeten, de közben ritkán veszti el a lendületét. A legjobb epizódokban kifejezetten erős az az érzés, hogy nem egyszerűen eseményeket nézel, hanem egy személyiség torzulásának fokozatait. Persze akadnak olyan pillanatok, amikor a sorozat túlságosan is bízik a komor hangulatban, és egy-egy jelenet hosszabban marad bent a szükségesnél, de ez inkább kisebb aránytévesztés, mint komoly szerkezeti gond. A feszesség összességében megvan, és a hat rész alatt ritkán érzed azt, hogy ugyanazt a kört futja újra.

A látványvilág és a rendezői megközelítés szintén dicséretet érdemel. A Gomorrah mindig is attól volt különösen erős, hogy nem díszítette túl a mocskot, hanem hagyta, hogy a terek, az utcák, a falak, az arcok és a csendek önmagukban beszéljenek.

A kezdetek ezt a hagyományt viszi tovább, de közben hozzáad egy enyhén más ízt is. Mivel fiatalabb szereplőket, kamaszosabb energiákat és egy történelmileg más korszakot figyel, van benne egyfajta nyugtalan mozgékonyság, ami eltér az anyasorozat sokszor már-már végzetesen kimért, dermedt erejétől. Itt még több a lobbanás, a rossz vagányság, a bizonyítási kényszer, a kóborlás. Ez nem gyengíti a sorozatot, inkább megmagyarázza, hogyan lesz ebből a kusza, lüktető közegből később az a kőkemény, jéghideg világ, amit már ismerünk.

Ami miatt az évad igazán működik, az végső soron az, hogy nem akarja felmenteni a főhősét. Ez nagyon fontos különbség sok mai bűnügyi előzménytörténethez képest, amelyek hajlamosak a későbbi szörnyeteget félreértett, majdnem szerethető figurává kozmetikázni. A Gomorrah: A kezdetek ennél józanabb. Megmutatja Pietro sérülékenységét, kiszolgáltatottságát és vágyait, de nem fordítja mindezt felmentéssé. Inkább azt mondja, hogy az ember értheti, hogyan jut el valaki idáig, attól ez még nem lesz kevésbé pusztító. Ez az erkölcsi tisztánlátás nagyon jót tesz a sorozatnak, mert így a néző nem egy újabb gengszterlegendát kap, hanem egy lassú emberi torzulást, amelyet egyszerre lehet sajnálni és elutasítani. Ettől a sorozat nem csak jól megcsinált, hanem valóban kellemetlenül erős is.

Persze nem hibátlan az évad.

Az egyik gond éppen az, ami sok előzménysorozatnál előkerül: néha túl tudatosan épít a már ismert végkifejlet súlyára. Bizonyos jeleneteknél érezni, hogy a készítők nem csak ezt a történetet akarják elmesélni, hanem közben folyamatosan rá is akarnak kacsintani arra, amit a néző már tud Pietro jövőjéről. Ez többnyire még belefér, mert a Gomorrah világa eleve tragikus előérzettel működik, de van pár pillanat, amikor kicsit túlságosan is érződik az előképgyártás szándéka. Olyankor mintha nem magát a jelenetet néznéd, hanem annak a funkcióját, hogy majd egyszer szépen illeszkedjen a nagy egészbe. Ez szerencsére nem uralja az évadot, de néha kizökkent belőle.

A másik kisebb probléma, hogy a mellékszereplők közül nem mindenki kap elég teret ahhoz, hogy igazán mélyen megmaradjon.

A közeg erős, az arcok emlékezetesek, a viszonyrendszer működik, de időnként azt érezni, hogy egy-két fontos kapcsolat még elbírt volna valamivel több időt. A rövid évad egyszerre előny és korlát: jót tesz a sűrűségnek, de cserébe néhány figura inkább funkcióként marad meg, nem teljesen kibontott emberként. Ez főleg akkor feltűnő, amikor a sorozat nagyon szépen, árnyaltan dolgozik Pietro belső folyamataival, és emiatt még inkább látszik, hol maradt kevesebb hely másoknak. Nem végzetes hiányosság, de ha lesz folytatás, ezen volna mit erősíteni.

Minden kisebb kifogás ellenére a Gomorrah: A kezdetek első évada bőven több lett ügyes márkabővítésnél. Nem csak azért működik, mert ismerjük a nevet, a világot és a végpontot, hanem azért, mert önmagában is van mit nézni rajta. Erős a közegábrázolása, pontos a főszereplő felépítése, ügyesen egyensúlyoz a személyes dráma és a társadalmi háttér között, és közben egyszer sem próbálja menőbbnek láttatni a bűnt, mint amilyen valójában. Sőt, épp az a legjobb benne, hogy megmutatja, a vonzerő és a romlás milyen könnyen járnak kéz a kézben.

Ez a sorozat nem azért jó, mert elmagyarázza, honnan jött Pietro Savastano, hanem azért, mert átérezteti, milyen közegből nő ki az a fajta ember, aki végül képes lesz mindent maga alá gyűrni. És ez sokkal nyugtalanítóbb, mint bármilyen hangos eredettörténet.