Nem ez az első eset, hogy Ozon egy színdarab alapján készít filmet. Korai munkásságának kiemelkedő művei a Vízcseppek a forró kövön, a 8 nő, illetve a 2012-es A házban című filmje is egy-egy színdarabot keltett életre. Bármilyen műfajhoz, korhoz vagy történethez is nyúl, mindegyik alkotásában felfedezhető az a sajátos kézjegy, ami a Frantz-ot is képes egy ízig-vérig Ozon-alkotássá formálni.




A Frantz 1919-be, egy német kisvárosba kalauzol minket. Épphogy vége az első világháborúnak, amikor a jegyesét gyászoló Anna egy ismeretlen francia fiatalembert pillant meg elhunyt kedvese sírjánál.

A film alapjául Maurice Rostand, The Man I Killed című színműve szolgál, amelyet Ernst Lubitsch 1932-ben Broken Lullaby címmel már egyszer vászonra vitt, Francois Ozon pedig 85 évvel később válaszol rá: a Broken Lullaby-t egy német rendező meséli el francia szemszögből, a Frantzot pedig franciaként a németek oldaláról mutatja be Ozon.

Lubitsch korában a fekete-fehérben történő forgatás még adottság volt, a 49 éves francia rendező esetében azonban tudatos választásról beszélhetünk.

Napjaink lehetőségeit kihasználva olykor azért színes képekkel is fűszerezi a látottakat, így a fekete-fehér és színes képek váltakozása többlettartalmat kölcsönöz a filmszalagra rögzítetteknek.

A nyitójelenetben például Quedlinburg fekete-fehér városképét csodálhatjuk messziről, a színes fák és lombok rejtekéből, mintha a 21. század gyermeke egy hajdani, 20. századi képeslapot venne a kezébe. Papíron ugyanazt látjuk, a kontextus azonban teljesen más. Ozon már ezzel megelőlegezi, hogy nem egy szimpla remake-ről van szó, még akkor sem, ha a film első fele szinte teljes egészében megismétli az eredeti darabot, illetve az 1932-es alkotásban látottakhoz képest is csak pár plusz jelenettel dolgozik. A párbeszédek, a helyszínek és a fekete-fehér ábrázolásmód is segít azonosulni a háborút követő időszak hangulatával, a kiüresedettséggel, valamint azzal a tudatállapottal, ami tényleg azt mondatja az emberrel, hogy csupán két dolog létezik: jó vagy rossz, fekete vagy fehér.

Ozon szinte minden művében hangsúlyos szerepet kap a tükör és ezzel együtt a tükörkép, mint rejtett belső gondolataink és énképünk manifesztációja. A Frantzban a történet szerkezetében köszön vissza ez a fajta kettős megjelenítés, illetve az egész filmet áthatják a látszólagos ellentmondások és párhuzamok, így például a játékidő második felében Németországot követően Franciaországba is ellátogatunk. Lubitsch 1932-ben még nem tudhatta, hogy az elsőt követi majd egy második világháború, ezért a két ország viszonyát sokkal bizakodóbban jelenítette meg, pozitívabb jövőképet ábrázolt, mint azt a francia filmkészítő tette. Egyikük a győztes, másikuk a vesztes oldalhoz tartozik, a két ország lakosságának magatartásában mégis kísérteties hasonlóság fedezhető fel. Ozon ezzel még inkább ráerősít arra, hogy egy háborúban nincsenek nyertesek, mert ahogyan az a filmben is látszódik, a háborút kirobbantó harag és gyűlölet a fegyverletételt követően sem szűnt meg.

A kölcsönösen egymásnak okozott sebek még inkább izolálták és egymás ellen fordították a szemben álló feleket, termékeny táptalajt nyújtva a paranoia és a túlzott nacionalizmus eszméjének, amelynek hajtásai a mai Európában is felfedezhetőek.

A 20. századi Németország történelme szorosan összefonódott a nácikkal és a zsidó holokauszttal. Az országról szóló filmek túlnyomó része is ezzel a témával foglalkozik, így a Frantz egy üde színfoltot képez annál is inkább, mert a német Anna szemével vezet végig minket a történteken. A francia filmkészítő részéről ez azonban nem nevezhető meglepő döntésnek, hiszen filmjeit az esetek nagy többségében eddig is női karakterek köré építette. A főszereplő megformálását ez esetben Paula Beerre bízta, aki fiatal kora ellenére (a forgatás idején mindössze 20 éves volt) hihetetlen érettséggel és profizmussal alakítja a saját érzéseivel küszködő és gyászoló, mindeközben másokról mégis gondoskodni tudó női karaktert.

Az első világháborút követő társadalmi folyamatok alakulásának ábrázolása mellett Ozon a korábbi filmjeiben megjelenő központi témáihoz is kellően friss szemlélettel nyúlt hozzá. A halál, a gyász és az újjászületés hármasával a Menedék és az Utolsó napjaim foglalkozik, a valóság és fikció keveredésével az Uszoda és A házban. A Frantzcal leginkább párhuzamba állítható alkotás a Homok alatt, amely egyesíti az előzőekben felsorolt témákat. A 2002-ben megjelent filmben egy korosodó feleség (Charlotte Rampling) képzelete erejével tartja életben elhunyt férjét, ami aztán fokozatosan felőrli és eltávolítja a körülötte lévőktől és magától az élettől. A Frantzban azonban a hazugság és a képzelet feloldozást, megkönnyebbülést jelent a gyötrő bűntudattal és a mindennapos fájdalommal szemben, illetve szó szerint megszínesíti a szürke hétköznapokat.

A játékidő során Anna az kisebb-nagyobb hazugságokból felépített alternatív valóságon keresztül jut el az elengedésig, a megbocsátásig, és az életigenlés érzéséig.



Ezen paradoxon megtestesítőjéül Manet 1887-es Öngyilkosság nevű festménye szolgál, amely egy saját magával végző fiatalembert ábrázol. A filmben először fekete-fehérben tekinthetjük meg, amikor is leginkább félelmet vált ki, a zárójelenet azonban színesben is láttatni engedi velünk a képet, amivel így még brutálisabbnak és meghökkentőbbnek érzékeljük az aktust. A harsány színek azonban mégis teltséggel és teljességgel ruházzák fel, ami Annát is arra készteti, hogy az életet minden ellentmondásával és nehézségével együtt fogadja el, még akkor is, ha mindez sokszor rémisztőnek és kétségbeejtőnek tűnik, mert végeredményben ez is hozzájárul az emberi lét szépségeinek megtalálásához és átéléséhez.

Értékelés:

sav5-01

Szólj hozzá! Mert számít a véleményed, ráadásul regisztrálnod sem kell.

Legyél te az első hozzászóló!

avatar
wpDiscuz