Stephen Frears ezúttal New York negyvenes évekbeli sznobmázas nagypolgári világát eleveníti meg, a tehetségtelen, magamutogató műdíva, Florence Foster Jenkins (Meryl Streep), minden idők legünnepeltebb „operaénekesnője” igaz történetén keresztül.
Antihősnőnk évtizedekkel korábban örökölt vagyonából felépített púderszagú életében a hét évvel fiatalabb délceg férj, soha be nem futott angol színész, St. Clair Bayfield (Hugh Grant, szinte önmaga karaktere, mégis erőtlen, csak jobban kihúzza magát) menedzseli a sorsszerűségként felrajzolt gyerekkori álmot: Florence operaénekesnő lesz, mintegy a klasszikus zene oltárára leszálló, megváltó angyal.
St. Clair szerencsés kitartott: napközben a cselédek, a rajongó, de markukat tartó komolyzenei elit, tőkés felebarátok, kirakatemberek és újságírók által benépesített florence-i világban lavírozik, ami után hazatérfeleségétől kapott lakásába, ahol szeretője, saját dekadens miliője és egy pohár Manhattan koktél elhiteti vele, hogy független, legitim entitás.Szánalmas evickélése valamiért nagyobb teret kap, mint Foster Jenkins maga, és erre egy negyed söralátétnyi magyarázatot sem kapunk.
Meryl Streep több ízben bizonyította már, igenis tud énekelni (Mamma Mia!, Into the Woods), mégpedig jó hangi adottságokkal kimagasló teljesítmény ilyen förtelmes, fizikai fájdalmat okozó, kornyikálórikácsolást előadni.
Kitűnően alakítja az önbizalom hiányos, etikus vénlányt, akiben még haldokolva is tombolnak a gyermeki vágyak, buborékvalósága teljesen körbezárja. Saját klubjában megszervezett estjein, ahol ripacs ura a porondmester, ő az istennő, a kilóra megvett taps pedig a garancia, hogy a Carnegie Hallig meg sem állhat. A betegségével nemigen törődik (a film se), csak a zenén keresztül meghatározható.
Érezhetően áhítozik Bayfield után, de mégsem érdekli igazán, valójában a hangjegyekkel, dallamokkal folytat intim viszonyt. Egyedül Cosmé McMoon (Simon Helberg), a zongorakísérője érinti meg igazán a lelkét. Visszafogott és középszerű játékával az Agymenők Howardja nem mutat túl sokat ebben a komolynak szánt mellékszerepben. Félénk, halkan beszél, nyeszlett és csak picikét vicces – szinte rászürkül a vászonra.
Bár a színészkirálynő tökéletesen alakít, 20. Oscar-jelölése el nem vitatható, ez sajnos kevés– a pompás kosztümök, Alexandre Desplat zenéje és a sokat bizonyított rendező (Veszedelmes viszonyok, A királynő, Philomena) sem mentik meg a filmet. Darabos, jelenetei nem képeznek koherens egészet. Érthetetlen és feldolgozhatatlan marad az alapdilemma: egy dilettáns önjelölt művésznő hogyan juthatott el ebbe a rendellenes, délibábos révbe? Mindenre csak nem lehet válasz a pénz.Kétkedve, megdöbbenéssel süllyedünk el foteljeinkben, és csakis azt ismételgethetjük: miért?
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!