A filmek lelke, a zene

A zene valószínűleg egyidős az emberrel, de hogy pontosan mikor nyúltunk először hangszerhez, az a múlt titka marad. Nem akarok történelemórát tartani, de az biztos, hogy a zene mindig a kultúránk része volt. Régen persze inkább csak az úrimurik részét képezte, és csak a gazdagok tudták megfizetni a tehetséges zenészeket, de ahogy telt az idő, egyre inkább a „halandó” réteg számára is elérhetővé vált ez a szórakozás.

Azokat a zenészeket, akik vándorló életmódot folytattak, és faluról falura, városról városra járták az országot egyetlen hangszerükkel kezdetben üldözték a dalaik szövege, paródiáik, és a felsőbb rétegek kifigurázása miatt, pedig ők csak az igazságot öntötték formába. A nép sokszor az ő dalaikon keresztül jutott hozzá a hírekhez. Aztán ott voltak a bárdok, akik hőskölteményeket zengtek vélt vagy valós hősökről, nem egyszer túlontúl elferdítve a képet, vagy esetenként túl pozitív képet festve az illetőről.

De az ő idejük is idővel lejárt, vagyis inkább más vette át tőlük a stafétát. Idővel a hangszerek fejlődtek, finomodtak, újabbakat találtak fel, és lassan elértünk abba a korba, amikor a szöveget felváltotta a tisztán zene, az instrumentális vonal, amikor csak zenével közölték a mondanivalót. Ez a rövid történet persze egy igen-igen elnagyolt és gyors felvezetése a témámnak, de nem is akartam nagyon belemélyedni.

Amikor már, mondjuk úgy „filmzenéről” lehet beszélni, az a színháztermekben vette kezdetét.

Ott a színpad előtt kialakított területen helyezkedett el a zenekar, és a cselekményhez igazított zenével igyekeztek izgalmasabbá tenni a történéseket. Ebből nőtte ki magát később az opera. Az első „igazán filmzenére” 1915-ig kellett várni, a mozgóképet egészen addig a helyiségben ülő zongorista kísérte szólójával, improvizációjával. Ettől a némafilmek korszakát felváltó hangosfilm vette el az egyeduralmat. 1915-ben D. W. Griffith „Egy nemzet születése” című filmjéhez készült először eredeti filmzene, a zeneszerző Joseph Carl Breil volt. Ezt csak mint mérföldkő említettem meg, amiből az is kiderül, hogy már közel 100(!) éves a filmzene. De amiről írni szeretnék, az jelen korunk filmzenéje. Személy szerint rajongok a műfajért, számtalan kedvencem van, mind zeneszerző, mind műveik szerint. Hans Zimmer, Ennio Morricone, John Williams, Jerry Goldsmith, Harry-Gregson Williams, James Horner(Ϯ), Steve Jablonsky, Alan Silvesrti, Howard Shore, Ramin Djawadi… a legnagyobbak nevei. Nagyon sok jó zeneszerző van még rajtuk kívül, de a terjedelem nem elég, hogy mindenkit felsoroljak.

De mit is ér a zeneszerző zenekar nélkül? Mert az rendben van, hogy a dallam, az eseményekhez lejobban illő elemek megszületnek a fejben, és a mesterek már hallani vélik a kész anyagot, de azt valahogy a nézők számára is hallhatóvá kell tenni. Ebben segítik őket korunk talán legnagyobb, és nem kis múltra visszatekintő szimfonikus nagyzenekarai. Gyökereik a XVII. századig nyúlnak vissza, kialakulásuk 1680-tól Franciaország és Olaszország területére volt jellemző, majd Anglia és a német területek következtek 1700 körül. A XIX. századra már két alaptípusa létezett a zenekaroknak, a színházi- és a koncertzenekar. Az első évtizedekben egy zenekar 60 főből, a század végére már akár 90 főből is állhatott. A mai leghíresebb zenekarok is ebben az időszakban jöttek létre. Ezek közül néhány:

Londoni Filharmonikusok – 1813

Bécsi Filharmonikusok – 1842

Pest-Budai Filharmonikusok – 1853

San Francisco Szimfonikusok- 1911

Sokuk neve ismerősen csenghet, mert nem csak a filmeket teszik élvezetesebbé, hanem önálló komolyzenei koncerteket is adnak világszerte.

Rengeteg műfajjal, szerzői sajátossággal lehet találkozni. Vannak a „saját védjeggyel” rendelkező zeneszerzők, ilyen például Steve Jablonsky. A Transformers-hez írt zenéje egy csapásra megtetszett, mert van a háttérben, szinte minden track-ben van egy jellegzetes, vonósokra kreált „cincogás” (nem találtam rá jobb szót). Eddig szinte minden filmzenéjében ott volt, kezdve a már említett Transformers-től a Csatahajó-n át egészen a konzolra készített Gears of War-ig. Jellemző zenéjére a dinamikus, lendületes, akcióhoz illő szólamok többsége, de amikor érzelgősre kell venni, az is rendben van (erre példa a D-War című, 2007-es film Farewell és Arirang című track-je).

John Williams-et senkinek sem kell bemutatni. Neve tökéletesen összeforrt George Lucas és Steven Spielberg rendezőkével. Az ő stílusára leginkább a fúvósok előtérbe hozatala a jellemző, gondoljunk csak leghíresebb zenéjére, a Star Wars főcímre. Ugyanez megjelenik az Indiana Jones témában is, az 1978-as Superman főcímben, de sikeresen alkalmazott szóló témákat is, például a Schindler listájában vagy az A.I – Mesterséges értelem-ben. Előbbi hegedűre, utóbbi zongorára készült.

Ennio Morricone neve egyet jelent a klasszikus westernnel.

Ki ne emlékezne a Volt egyszer egy Vadnyugat harmonikására, Clint Eastwood „dollárjaira”, vagy A profi-ra Belmondo-val? A mester egész élete a jobbnál jobb zenék megalkotásáról szólt. Egyszerűen nem lehet kiemelni semmit, mert minden zenéje tökéletes. És változatos. A stílusára nem lehet egyértelműen jegyeket felvonultatni, mert nem maradt meg az egyedi hangzásnál, sokat kísérletezett. Eddigi utolsó műve Quentin Tarantino-nak készült 2015-ben „Az aljas nyolcas” című filmhez, ezért az Oscart is megkapta. Több alkalommal adott koncertet a világ több pontján, köztük Magyarországon is.

A másik nagy kaméleon, és egyúttal személyes kedvencem, Hans Zimmer. 1996-os „A Szikla” című Michael Bay filmhez szerzett zenéjével találkoztam először. Ekkor már befutott és keresett zeneszerző, előző évben kapta meg az Oscart „Az Oroszlánkirály” című Disney rajzfilm zenéjéért. Rendkívül változatos, szinte kiismerhetetlen zeneszerző, ha nem sorozatokhoz készít zenét (Nolan Batman), akkor nem igazán lehet tudni, mivel rukkol elő legközelebb. Nem tudok jellemző stílusjegyeket felhozni, mert minden zenéje más. Mivel alapvetően az elektronikus zene világából tette át székhelyét a komolyzene univerzumába, ezért korai munkáira erősen jellemző a szintetizátorok használata (Esőember, Fekete eső…). Fokozatosan tért át a szimfonikus zenére, az igazán nagy sikert e téren „Az Oroszlánkirály” hozta meg. Máig leghíresebb filmzenéje a 2000-ben készült „Gladiátor”-hoz írt műve, amit Lisa Gerrard művésznővel közösen készítettek. Rendkívül elismerően nyilatkozott az énekesnőről. Az utóbbi időben Christopher Nolan filmjeinek zenéit szerzi, ezeknél újra tapasztalható az elektronikus hangszerek megjelenése. Átütő sikerei közé tartozik még „A Karib-tenger kalózai, Eredet, Csillagok között, Utolsó esély, Az utolsó szamuráj…” vége-hossza nincs a jobbnál jobb zenéknek. Azon kevés zeneszerzők közé tartozik, akik élőben is bemutatják tudásukat, tavaly ugyanis zenekarával világ körüli turnéra indult. Májusban Magyarországon is adott egy igen nagyszabású koncertet (sikerült átélnem, fantasztikus volt!!!). Idén szintén turnén van, a tavalyi nagy siker miatt, és június 1-én újfent hazánkba látogatott. Felejthetetlen élmény volt!

Rengeteg jó zeneszerző van még, akik nagyon jó zenéket alkotnak. Biztosan kimaradt néhány, akiket ti, olvasó barátaim zokon vesztek majd, de nem listát akartam írni róluk, hanem azt szeretném megosztani veletek, hogy mit is ér az ő munkásságuk. Mert műveik elengedhetetlen részét képezik a filmnek. Filmzene nélkül a film olyan lenne, mint a sótlan étel, az érzelmek nélküli szerelem, a fénytelen nappal… értelmetlen, sivár, semmilyen. A zene tartalommal tölti meg a képet, odateszi azt a pluszt, amit sokszor nem is látunk, hanem a lelkünkkel érzünk. Olyankor történik meg az, hogy az érzékenyebb néző zsebkendő után nyúl. Észre sem vesszük, hogy nem is feltétlenül a jelenet maga, a színészek sokszor felejthetetlen játéka váltja ki a heves érzelmi reakciót, hanem a zene, ami alatta szól. Legutóbb az „Érkezés” című filmnél éltem át hasonlót, amikor a végén ez a párbeszéd hangzik el:

„-Bár előre látom az utat, és az út végét… át akarom élni. És várom minden egyes pillanatát.”

„-Ha elejétől végéig láthatnád az életedet, változtatnál rajta?

„-Hát talán… többször mondanám el, mit érzek; nem… nem tudom.”

Jóhann Jóhannsson zenéje a jelenet alatt gyönyörű, csodálatos, szívszaggató. Ha valaki úgy nézte a filmet, hogy közben végig figyelt a lényegre, akkor rájöhetett, hogy ebbe a jelenetbe van beágyazva a film egész mondanivalója. És a zene fantasztikus érzéssel tölti meg a mondanivalót. Mi, a feleségemmel, amikor néztük, mindketten zsebkendőért nyúltunk. (Én nem félek sem bevallani, sem  kimutatni az érzéseimet!) Szintén tőle volt még szívszorító zene, amit ’A mindenség elmélete” című, Stephen W. Hawking életéről szóló moziban „követett el”. Az egy merénylet az emberi szív ellen. Amikor Jane ki akarja hívni Stephen-t krokettezni, de ő nem akar, mert a betegsége miatt bezárkózik. Aztán mégis ráveszi, és ami zene ott szól…a két színész alakítása zseniális, a zenei aláfestés pedig… nincsenek szavaim rá. Elég, ha meghallom valahol, azonnal „reagálok rá”.

Azonban ne ragadjunk le a szívszorító műfajnál.

A dinamikának is ugyanúgy megvan a létjogosultsága, sőt! Az akciódús jeleneteket az ilyen típusú, pörgős, dobokkal turbózott zenével lehet még jobban felpörgetni, erre az egyik legjobb példa a Szikla című film autós-üldözéses jelenete, amikor Sean Connery a fél várost szétveri a Hummer-rel. Érdemes úgy megnézni a jelenetet, hogy egy kicsit megpróbáljuk a zenét is felfedezni benne. Fantasztikus! A „Csatahajó”-ban Steve Jablonsky veri szét az idegeket elektronikus zörejekkel, és a rá jellemző „cincogással” megspékelt művével. Tom Morello szólója pedig egyszerűen zseniális. És a példák száma ebben az esetben is a végtelen felé halad, hiszen számtalan akciómozi van, amit zenével tesznek még izgalmasabbá. Michael Bay filmjei kivétel nélkül ilyenek, de például a „Gyűrűk Urá-ban is számtalan jelenet van, amit a zene tesz még izgalmasabbá; gondoljunk csak Móriára a balroggal, vagy amikor az entek elöntik Vasudvardot (csak hogy néhányat említsek). Érdekes, hogy ezeknél a jeleneteknél mindenféle elektronikus, vagy komolyabb ütős „hangszeráradat” nélkül megoldódott a feszültségkeltés. Howard Shore kórussal és szimfonikusokkal elérte ugyanazt, amit például Hans Zimmer a Sziklá-ban dobokkal.

De van az az eset is, amikor a csendnek van helye a vásznon.

Eddig kétszer éltem át olyat, hogy a csend adta meg a tökéletes hatást a jelenetnek. Az egyik Ridley Scott „Mennyei királyság” című filmjében volt, amikor Orlando Bloom szürkületkor leül a domboldalon, ahol Jézus keresztje állt. Minden hangot lekevertek a hangmérnökök, és a jelenet annyira magával ragadta a közönséget, akikkel akkor néztem, hogy a teremre ugyanaz a síri csend telepedett rá, mint a vásznon… Mindenki elfelejtette azt, amit addig csinált, nem volt zacskócsörgés, beszélgetés, elhallgatott az a folyamatos alapzaj, ami egy moziteremben film alatt van. Egyszerűen csak a csend volt. A snitt után egyszerre lélegzett fel mindenki, és néhányan hangosan megjegyezték, hogy ez mennyire „durva volt már”. Az volt a legjobb az egészben, hogy a hatása alá került kivétel nélkül az összes néző. A másik eset a tavalyi „A nagy fal” című filmnél történt. Ott akkor nem volt zene, amikor a falon felsorakozott sereg a ködben várta a tao-tie támadását. Fantasztikusan eltalált jelenet, szinte én is a fülemet hegyeztem a katonákkal együtt.

A horror egy újabb műfaj. Már az ilyen filmek elkészítéséhez is valami elvont, borult elme szükségeltetik, mert valljuk be: nem teljesen normális az, aki például a „Fűrész”-t kitalálta. Nem kötözködni akarok, imádom a horrort.

Valami mélyen megbújó, zsigeri vágy él az emberekben, hogy kicsit átadják magukat a pusztításnak, a gyilkolásnak, kiéljék alantas hajlamaikat.

Persze nem a való életben, hanem szigorúan a vásznon. Az ide írt zene is érdekes tud lenni. Fent említett film zenéje, amit Charlie Clouser követett el, kifejezetten sötétre, baljósra, idegesítőre és a filmhez illőre sikerült. Olyat operál a hangokkal, olyan effekteket csempész bele a zenébe, mint amit a filmkészítők művelnek a filmben. Én kifejezetten szeretem a Fűrész zenéjét, de nem ajánlom meghallgatásra. Egy fémes sikollyal kezdődik, majd erőszakosan belépnek a dobok és a többi elektronikus hangszer, mintha éppen az agyamat akarnák kihúzni a fülemen keresztül (ugye, már a zene is kész horror…). Ettől függetlenül szeretem hallgatni, bár erősen hangulatfüggő. Egy filmet szeretnék még itt kiemelni, ami nem is igazán horror, ez pedig az „Aliens”, közismertebb nevén „A bolygó neve: Halál”.

James Horner(Ϯ) készített zenét ehhez az 1986-os filmhez. A filmzenék egyik klasszikusa. Ki gondolta volna, hogy a „Rettenthetetlen” és a „Titanic” zeneszerzője ilyen filmhez is írt zenét. Maga a zene igazán jó példája az infarktussal-megyünk-a-kórházba típusú anyagoknak. Amikor először meghallgattam nagyjából a harmadik track első percéig jutottam, mert bevallom becsülettel: nem mertem tovább hallgatni. Olyan atmoszférája van, hogy körül kellett néznem, hogy nincs e egy tojás a szobában véletlenül, vagy nem akar e épp egy idegen a fejemre ugrani. Amikor újra elővettem egy Alien könyv olvasása közben tettem, mert persze ha már olyan könyv, akkor a zene is dukál hozzá. Tehát: könyv elő, zene fülessel (de hülye is voltam!), aztán érkezett az ominózus harmadik track (Sub-Level 3, amikor a katonák bemennek az atmoszféra-processzorba, és a -3. szinten megtalálják a „túlélőket”). 5:54-nél úgy, ahogy volt dobtam el könyvet-fülhallgatót-mindent, és pattantam fel a székből nagyjából 300-as pulzusszámmal, a karmaimat pedig pajszerrel kellett lefeszegetni a mennyzeti betonból. Félelmetesen jól sikerült zene! Poszthumusz le a kalappal a mester előtt.

Kétféle ember van a mozizók körében.

Az egyik típus az, aki beül, és a film végén egy könnyed szórakozás élményével a háta mögött lép ki a teremből. A másik, mint jómagam is, aki a film minden aspektusát átéli, és a film végére szó szerint „agyhalott” módban távozik. Humorosan hangzik, de ez alatt azt értem, hogy nem csak maga a film az, amit megnézek, hanem az összes rétegét is figyelem. Ebben pedig a zene is benne van. Mert igen, korunk zeneszerzői mesterien értenek ahhoz, hogy maradandót alkossanak. Sírhatunk vagy nevethetünk, összeszorulhat a gyomrunk az izgalomtól, kiugorhatunk a székből ijedtünkben, de az ilyen hatások mögött rendre ott van egy ember, akinek a fejéből az a dallam kipattant, ott van a zenekar, akik a fülünkbe ültetik a hangokat, és ott vagyunk mi nézők, akik alávetjük magunkat a tudattalan hatásnak. Mert tegyétek a szívetekre a kezeteket, és mondjátok meg: körülbelül mennyien vannak azok, akik a filmzenét is hallgatják egy film alatt? Azok pedig még kevesebben vannak, akik külön meg is hallgatják.

A változatosság gyönyörködtet, tartja a mondás, és éppen ez az, ami teljesen rabul ejt a műfajban: hogy miként képesek a zenészek azokat a csodálatos dallamokat elővarázsolni a hangszereikből.

Lehet teljesen szimfonikus, nagyzenekarra írt mű, de lehet akár elektronikus zene is, mint például a TRON – Örökség esetében, amit a Daft Punk-nak köszönhetünk. Egyik ékes példája az elektronikus zene találkozásának a komolyzenével. Aztán ott van egy újabb „ínyenc”, Michael Keaton Birdman-je, amiben kizárólag dobok szóltak „zene” gyanánt. Néha kifejezetten idegesítő volt, de egy idő után tökéletesen beleolvadt a cselekménybe. Vége-hossza nincs a listának, nem is lehet igazán lényeges művet kiemelni. Mindenki megtalálhatja benne a szívének tetsző alkotást, már aki a film nélkül is végig tudja hallgatni. Az igazán híresekből csengőhangot is hallottam már, nem egyszer mosolyogtatott már meg, amikor Antonio Banderas Desperado-ja, vagy a Trónok harca főcíme szólalt meg hirtelen egy telefon hangszóróján (ugye, az igazán fanatikus rajongók?).

Bele tudnék veszni az alkotások részletezésébe, és őszintén sajnálom, ha egy-egy szebb, vagy ütősebb darab kimaradt.

Mert kimaradt. Rátok, nézőkre és a sorok olvasóira marad, hogy ezután mit fogtok tenni a következő filmnél, hogy milyen szemmel… akarom mondani füllel fogtok figyelni. Mert a zene ott van végig, csak észre kell venni. És ha egyszer meghalljátok, többé nem fog ereszteni! Tudom, mert én így jártam. Ma már nem tudok meglenni nélküle, anélkül, hogy a kedvenceket ne hallgassam nap nap után, gyönyörködve a hangszerek csodálatos hangjában, és azon ámuljak, hogy emberek, a zeneszerzők mit adtak nekem, nekünk a zene által.
[fb_button]