Denzel Washington közel 9 év után újra rendezői székbe ült. Arra viszont sokan nem számítottak, hogy nagy esélyekkel pályázhat a legjobb férfi színésznek járó szoborra is. Casey Affleck veszélyben?
Manapság egyre sűrűbb a színészből rendezővé alakulás jelensége. A végkifejlet sokszor nem adhatja vissza az elérni kívánt hatást, hiába a feszült várakozás valamint az eddigi sikerek megléte (Az Éjszaka Törvénye).
Vannak azonban olyanok is, akik kirázzák zsebükből a tudományuk nagy részét, ezáltal leküzdve az esetlegesen felmerülő akadályokat. Denzel Washington neve nem cseng ismeretlenül a legtöbb korosztály számára. Számos jelentős szerepű drámában és kisebb volumenű akciófilmben is feltűnt az elmúlt 40 évben.
A 2000-es évek elejétől aztán úgy döntött, belekezd az önálló rendezésekbe, miközben azért nagyobb szerepeket is vállal filmjeiben. Az eddigi munkássága alapján úgy néz ki, ő a kirázós kategória egyik mestere, Eastwood-dal egyetemben.
A Fences pedig csak újabban megerősíti a tényt: rendezőnk igenis képben van, méghozzá nem is akármennyire.
A film lelke kétségkívül az August Wilson által jegyzett komplex forgatókönyvben lakozik, ami főleg párbeszédekből és a szereplők egymáshoz való viszonyából áll. Statikusabb lélektani karakterdráma lévén nincsenek minden sarkon csavarok. Sokszor inkább elgondolkodtató, mintsem cselekvésre buzdító történései ennek ellenére remekül helytállnak az egysíkú menetirány javára. A tény, hogy az összes karakter ilyen sokrétűen képes megnyílni ill. magába zárkózni terheik ellenére, ismét sok mindent elárul az őket mozgató rendezőről. Mindezek ellenére a legtöbb néző unalmasnak találhatja ezt a fajta történetvezetést, mondván, hogy nem történik semmi. Nos, sokak számára nem is fog többet jelenteni, mint két óra plusz tömény lelkizős szenvedés. Sokak számára.
Nem túlzok, ha azt mondom, a Washington-ból és Viola Davis-ből álló kettős simán elviszi a hátán az egészet. A kettejük között lévő erőteljes érzelmi töltet teszi iszonyú fojtogatóvá az amúgy nem túl változatos légkört. Troy (Washington) az ’50-es évek Amerikájában dolgozik kukásként a lelkét is kidolgozva. Felesége (Viola Davis) jelenti számára a világot, a hétfőtől péntekig tartó robot pedig a poklot. Eközben próbálják egyengetni fiuk jövőjét, aki a a futballban látja saját jövőjét. Lényegében ennyi a cselekmény tömören összefoglalva: próbálnak minél többet kihozni az életből a háború utáni Amerika rengetegében.
Ahogy már említettem, rengeteget tesz hozzá a végeredményhez a 2 színészóriás jelenléte, akik már első jelenetüktől kezdve teljes bedobással vannak jelen a vásznon.
Vannak bizonyos csúcspontok a dráma alatt, amik miatt azért párszor eldobtam az agyam, ugyanis teljesen váratlanul értek. Ezek főleg Troy-t érintő dolgok, aki végig úgy kezeli a tényeket, mintha csak szegek lettek volna a folyamatosan épülő kerítése deszkái között. S míg ő megmarad annak a sokszor kegyetlen, konzervatív, továbbá erőszakos figurának, akit az első már az első pillanatoktól is láthatunk benne, addig a környezetében élők között egyre jobban kezdenek elfajulni az indulatok. Davis kirobbanó érzelmi momentuma már magában megéri az Oscar-t, Washington pedig majd’ 2 órán keresztül tartja maga előtt a gyeplőt, ami szintén páratlan teljesítményre vall. Ezek után pedig ismét nem könnyű a döntés a legjobb férfiszínészt illetően.
A Fences iszonyú erős momentumokat és alakításokat tartalmazó egészével stabil lábakon áll az idei Oscar-versenyt illetően. Jóllehet, sokak számára már az első tíz perc is idegtépően unalmasnak hathat, mások számára viszont egy egyedi atmoszférával rendelkező nem mindennapi élmény nyithat ajtót. Az élet keserűsége pedig garantálja a helyzetek súlyosságát, legyen az egy búcsúölelés a verandán, vagy épp a külvilág elválasztása egy kerítéssel. Mert mi van, ha mégsem a külvilágot zárjuk el magunktól, hanem mi esünk csapdába a rácsok között?
-Sóvári Dávid-
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!